Isten féltő szeretettel szólítja meg népét, mert az Úrnak jogos a haragja, de mentő a szeretete felénk: „Szedd össze magad; szállj magadba!” (1)
Ez az isteni felszólítás, a maga képiességében önmagáért beszél, ugyanis amikor valaki elesett, és úgy összetörte magát, hogy tehetetlenül fekszik a padlón, akkor hiába mondom neki, hogy szedje össze magát és keljen fel! Legfeljebb annak belátására van esély, hogy az illető magába száll, és elfogadja a segítséget. Az élet igazán valós helyzetei azok, amikor rádöbbenünk, hogy már az emberi segítség sem elég, az Isten szabadító, megtartó, megváltó, újjászülő erejére van szükségünk. Ez a felismerés egy megtérésre vezető magunkba szállás, amit Isten Lelke munkál bennünk (1), amelyet Isten irgalma még időben elvégez az életünkben, amíg tart a kegyelmi idő, még mielőtt minden szétesne bűnünk és nyomorúságunk miatt, és még mielőtt Isten jogos ítélete, izzó haragja megelégelné mindazt, amit művelünk. Tart még a kegyelmi idő! Gyorsan ragadjuk meg a kegyelmet! (2)
Urunk, könyörülj, hogy megragadhassuk szabadító irgalmadat! Köszönjük, hogy kereshetünk Téged, mert Te már kerestél és megtaláltál minket, Jézus Krisztusban! Áldott légy, hogy a mi Urunkban újjászületve minden megváltozik: alázat, igazság és oltalom vesz körül bennünket (3).
Isten népe alázatos, mert ismeri és elismeri a maga semmi voltát Isten előtt és belátja az Úr ítéletének érvényét. Isten népének alázata tudja, hogy teljesen az isteni kegyelemtől függ az élete, ezért erre a kegyelemre mindenestől rábízza magát. Ez az alázat nem alázatoskodás, de az emberi kapcsolatokban is felvállalja a szelídséget, egy törtető, erőszakos világban.
Isten népe az igazságot cselekszi, mert elismeri az Úr akaratát és meghajlik az Úr egyetlen igazsága előtt, amely mindig tökéletes, szent akarat, és amely mindig az ember javát munkálja, életének teljességére.
Isten népe oltalmat talál az Úrnál, örök oltalmat egy bizonytalan és gonosz világban, üdvözítő oltalmat a halál árnyékának völgyében. Ez a kegyelem erős, biztonságosan rejti el azt, akit befogadott (Zsoltárok 18,3).
„Talán” oltalmat találtok, talán könyörül rajtatok az Úr – így fogalmaz a próféta (3). Ez a talán azt hirdeti, hogy Isten üdvözítő akarata nem függ az ember akaratától, vagyis a szabadulást teljesen a szabad isteni kegyelem ajándékozza nekünk. Ez az isteni „talán” ugyanakkor reménységre indít, bizonyosságra vezet, ha a feltámadott Urunkra tekintünk, akiben ez a „talán” tényleges szabadítássá lett.
Isten megtért népe számára nem vigasz, hogy a környező, szomszédos népek ugyanúgy Isten jogos ítélete alatt állnak (4–15). Ugyanakkor Isten megtért népe számára soha nem lehet elégtétel az, hogy majd Isten ítélete igazságot tesz, népét felemeli, és amit más népektől ítéletesen elvett, azt népének adja. Isten népének imádsága és szolgálata mindig az, hogy mások is leboruljanak az Úr előtt és Őt dicsőítve, békességben élhessünk végre egymás mellett, megbecsülve egymást és egymás sajátos kincseit, az Úrban (9–11). Ekkor végre vége lesz minden hergelésnek, provokációnak, hisztériának, gyűlöletnek, ellenségeskedő önzésnek, pusztító gonoszságnak és önhitt gőgnek (15). Ez már az Isten országának kiteljesedése, reménységünk tárgya.
