Megrendítő, féltő szeretet tör fel az apostol szívéből. Úgy félti Galácia tartomány gyülekezeteit, mint apa a saját gyermekét. Ez a féltő szeretet a testi, lelki, hitbéli egészség iránt érzett imádságos aggodalom. Hangsúlyos: ez a féltő szeretet, imádságos aggodalom, amely közbenjáró könyörgésben rendszeresen imádkozik a másikért, miközben a másikat az Úr mindent szépen intéző akaratára bízza, és abban megnyugszik (10–11). 

Ugyanakkor ennek a féltő szeretetnek mégis van egy emberi oldala is, amelyben ott gyötör a kétség: mi lesz azokkal, akiket az Isten ránk bízott? Ilyenkor az ember magát is odagondolja: Mi lesz velünk? Hiszen a testi szemek látásában értékelve az eseményeket: bizony rosszul állnak a „dolgaink”. Merre halad ez a világ? Hiába volt minden fáradozás? Beleveszünk a hiábavalóság átkába? (11)

Az apostol bizonyos a hitében, de elbizonytalanodott a szolgálatának, fáradozásának eredményességét illetően, amikor a galáciai gyülekezetekre tekint. Igen, ez gyötrő érzés: amikor fáradoztam, jól tettem-e, amit tettem; hogyan használtam ki az időt; hova tettem a hangsúlyokat; hittel és szeretettel szolgáltam-e; van-e a munkámnak, az életemnek látható eredménye? Nem szabad a látható eredményekre tekinteni! Soha ne felejtsük el, amit aztán az apostol magának is felel erre a kérdésre, de ami valójában az Isten válasza: „A mi munkánk nem hiábavaló az Úrban!” (1Korinthus 15,58) Tegyük, amit tenni tudunk, naponta kérve az Úr vezetését, erejét, bölcsességét; a többi nem ránk tartozik. Ezek után bele ne keseredjünk abba, mintegy spekulálva, hogy mi nem sikerült, illetve mit kellett volna másként tenni! (11)

Tény, hogy úgy tűnik, mintha a galáciai gyülekezetek közül sokan visszatérnének a pogány szokások után, most a zsidó szokásokhoz, feladva keresztyén szabadságukat (8–10). Tény, hogy nincs annál tragikusabb, mint amikor valaki megszabadult és aztán visszaesett régi nyomorúságába, hitetlenségébe, megkötözöttségei közé. Legyünk bizonyosak abban, hogy aki megismerte az élő Istent, mert az élő Isten megismerte őt, az meginoghat; de azt az embert, azt a népet valójában soha senki és semmi nem szakíthatja el az Úr szeretetétől (Róma 8,38–39). Ezt az apostol ki is mondja a mai Igében, de „indirekt” fogalmazva (9). 

Imádságos aggodalmunk féltő szeretetre és a szent ügy iránti buzgó elkötelezettségre vall; Jézus Krisztusra tekintve, bizonyosságunk adjon nyugalmat nekünk akkor, amikor kétségek gyötörnének!

*

Ravasz László írja ehhez a szakaszhoz az alábbiakat:

„Az ember a világ elemei alá volt rekesztve törvényekkel, bálványokkal, filozófiákkal, babonákkal, rítusokkal, mágiákkal; szóval mindazzal, ami Krisztuson kívül létmagyarázó és sorshatározó.

Ez az ember a Krisztusban felszabadult, fiú lett, örökös, és ajkán elhangozhat az öröklét üdvrivalgása: Atyám!

Most ebből az állapotból akarnak a galáciabeliek visszatérni az elemekhez. Nem a korábban elhagyott pogány bálványaikhoz és álisteneikhez, hanem a zsidó elemekhez, az istenné lett kultikus rendhez, a rítusistenhez, akinek számlálgatják napjait és hónapjait, szent óráit és éveit, mint a csillagjósok a horoszkópok titkait. A ritualizmus is pogányság!”