Mi igéz meg bennünket, mi hat ránk erősen? Melyik az a pillanat, amikor a rohanásban is megállsz, mert olyan hatás ért, amely erősebb nálad, és kényszerít? Mikor van ez a pillanat, minek hatására történik? Sokat elmondhatnak ezek a történések rólunk is…

Az igézet kényszerít, úgy hat, hogy nem ereszt többé. Az igézetnek éppen az a lényege, hogy esztelenné tesz, miként a galaták esztelenné lettek. Az igézet olyan erős, külső hatás, amely rabbá tesz, felszámolja a saját gondolataimat, minden önállóságomat, és irányít. Az igézet idegen, ártó hatalom erejének munkája, amely konkrétan láthatóvá lesz a fogságba esett ember életén, személyiségén, kapcsolatain, testén, testiségén, egész valóján; még a hitén, a kegyességén, a vallásosságán is (3). Nemcsak „kellemes”, hanem „kellemetlen” hatás is megigézhet: félelem, gyötrelem… Akit megigéztek, az nem Isten Lelkének, nem Isten megváltó és felszabadító erejének hatása alatt van (5). Nemcsak a megigézett, hanem az igéző ugyanígy rab; idegen, ártó hatalmaknak kiszolgáltatott, akár önző, önhitt énjén keresztül is!

Isten Lelke ugyanis megajándékoz, nem pedig megigéz. Isten Lelke olyan mennyei erőkkel vesz körbe bennünket, amelyek a mennyei világ gazdagságával töltik meg földi életünket, és nem esztelenné tesznek bennünket, hanem nagyon is bölccsé formálnak; olyan emberekké, mint akik a földön élnek, testben; de mégis Lélek szerint, a Krisztusban. Isten Lelke szabaddá tesz, és mégis engedelmessé formál, az Úrban (2). Isten Lelke Jézus Krisztusra mutat, akiben fény támadt az alagút végén, tágas tér és éltető friss levegő. Az igézet az alagútban tart, ott bűvöl el valamivel; Jézus Krisztus pedig kivezet onnan.

Szolgálatunk nyomorúsága gyakran az, hogy mi a világ többi, másokat megigéző, lebilincselő és saját „bűvköre” (gondolatköre, érdekköre) alá vető ingerével akarunk versenyezni. Ezért úgy akarunk hatni, mint a világ, bevetve közben minden eszközt, módszert, technikát, hogy a saját portékánkkal hassunk, megigézzünk másokat. Pál úgy beszélt Jézus Krisztusról a galatáknak, mintha közöttük feszítették volna meg az Urat. De Pál ennél többet nem tett, csak hirdette a megfeszített és feltámadott Urat. Pál úgy írta le a galaták között az Urat, hogy „csak beszélt” az Úrról, nem vetített projektoron, nem szervezett utána, különböző beépített emberekkel, csoportos beszélgetéseket, nem énekelt, nem zenélt, nem táncolt, „csak szólt”, mégpedig bizonyossággal. Pál nem önmagát és nem az önmagáét adta, a „hatást” pedig a Szentlélekre bízta. 

Ha mi akarunk hatni, akkor vagy elveszünk az ezernyi más hatás ingere között; vagy megigézünk másokat. Csak az Isten Lelke képes úgy hatni, hogy ott áldott, mennyei öröm és szabadság támad: fény az alagút végén! 

„Ennyire esztelenek vagytok? Ki igézett meg benneteket?” (1–3) Kiket igézünk meg mi, önző és gyarló, esztelen módon? 

Szerző: refdunantul  2021.09.17. 04:00 komment

süti beállítások módosítása