Aki szereti a pénzt, aki szereti a vagyont, nem elégszik meg azzal (9). Nem arról van itt szó, hogy ne akarjuk a nyugodt és békés élethez szükséges alapjavakat megteremteni, megbecsülve örökségünket is, szüleink, nagyszüleink egész életének szorgos munkáját. Gyerekeimnek el is mondtam: „Ott kezdődik a lecsúszás, amikor ehhez nem tesztek valami aprót, hanem felélitek azt, amit kaptatok.” 

Ez a jelzés természetesen „ideális” esetre érvényes, arra a kegyelmi állapotra, amikor semmi rendkívüli egyéni és közesemény nem áll az utunkba (16). A lecsúszástól az Úr kegyelme a rendkívüli helyzetben is megőriz – Ő megőriz még a halálon túl is –, de a vagyon elúszhat. Ezért nem a vagyonban bízunk, hanem csakis az Úrban (13).

A pénz és a vagyon szeretete nem az, amikor valakinek van valamije, amiért megdolgozott, hiszen ez a felelős, szorgos, áldott élet gyümölcse, amelyet nemzedékeken át vezet az Úr. Ne nézzünk irigykedve azokra, akiknek ilyen értelemben több van, mint nekünk – hiszen „itt” nincsenek egyenlő adottságok és lehetőségek – hanem tegyük mi is, amit lehet, a magunk keretei között, és nem marad el az áldás látható gyümölcse sem. Ugyanakkor soha ne felejtsük el, hogy Isten áldása mindig több látható javaknál!

Éppen itt kezdődik a mai igeszakasz intése. Azokra vonatkozik ez a figyelmeztetés, akik úgy szeretik a vagyont, hogy az életükben minden erről szól; ez az első, vagyis életükben bálvánnyá lesz a vagyon, irányítja minden rezdülésüket, nappalaikat és éjszakáikat; gondolataikat, szavaikat és tetteiket; meghatározza érdekhálós kapcsolataikat. Azoknak szól ez az intés, akik az isteni határokat túllépve, másokat, sokakat megnyomorítanak, mindenkit és mindent beáldoznak a saját érdekeikért; miközben még arra is képesek, hogy ezt valamilyen nemes ügyre hivatkozva, leplezve, képmutatóan tegyék. Ezeknek semmi sem drága. Tartsunk önvizsgálatot! Magunkon kezdjük!

Éppen ezért, az ilyen emberek nem tudnak megelégedni, miközben egyre kielégítetlenebbek, vagyis jóllakottak, és nem tudnak jól aludni, nem tudnak megpihenni (11). A gazdagság azt eredményezi, hogy egyre több a fogyasztás, határtalanul; éppen úgy, ahogy ezt a jólléti társadalmak elemésztő pazarlásában mi magunk megéljük. Bizony, minket magunkat is terhel ez a bűn (10). A gazdagság elveszhet, a vagyon önmagában mulandó, hiábavaló. A szentíró azzal is számol, amit már érintettünk, hogy féltve őrzött vagyonunkat a következő nemzedék felelőtlenül elherdálja (13). A vagyonunkat nem vihetjük magunkkal ebből a világból (14–15). Ennél azonban sokkal nagyobb nyomorúságra utal itt az Ige: nemcsak a gazdagság, hanem maga a gazdag is elveszhet; a tovább nem adott, mások számára áldássá nem lett javak megrothadnak a gazdájával együtt. Ez az igazán rettenetes! Hiszen nem használ a gazdája rovására őrizgetett gazdagság (12). 

Ott kezdődik a megoldás, ott kezd az emberben munkálni az Úr Lelke, amikor ki tudjuk mondani, hogy ennyi elég, nem kell több; amikor betartjuk az Isten által húzott határokat, és azon nem megyünk tovább; amikor igazán megcsap bennünket az emberlét végességének, törékenységének, halandóságának, önmagában való hiábavalóságának kínja, de nem ebbe keseredünk bele, hanem az Úrhoz menekülünk. A prédikátor még csak annyit mondhatott, hogy örüljön az ember annak, ami jutott neki, élvezze a jelent, fáradozásának gyümölcsét. Ez fontos is: a jelenben való, szívből jövő életöröm. De önmagában mégis sovány vigasz! (17–19) Nekünk sokkal több adatott: Nagy nyereség, az istenfélelem, megelégedéssel (1Timóteus 6,6). Ez örök nyereség, a Jézus Krisztusban, örök jövő, amely betör a jelenbe, és valóságos örömmel ajándékozza meg azt.

Az igazi és örök kincs: Jézus Krisztus!

Szerző: refdunantul  2021.06.26. 04:00

süti beállítások módosítása