A prédikátor könyvének teológiájából induljunk ki. A prédikátor istenfélelemmel néz szembe e „hasadt” világ tényszerű hiábavalóságaival. Ennek az istenfélelemnek egyik jele az, hogy Istenre hagyatkozva elfogadja Isten döntéseit, azokat nem perli, mert azok jók, és az ember számára, mélységük kikutathatatlanul titok marad e-világban. Ennek az istenfélelemnek másik jele, hogy Isten jelenében, az Úr színe előtt élvezi a számára kimért részt, örömmel, hálával, bizalommal.

Mi haszna van? A prédikátor felsorolja világunk újra és újra ismétlődő jelenségeit: nemzedékek jönnek és mennek, felkel és lenyugszik a nap, a szél fúj ide s tova, a folyók újra meg újra ugyanoda folynak. Nincs semmi új, minden ugyanaz (4–7). Ezután a prédikátor megállapítja, hogy minden dolog és tevékenység fárasztóvá lesz, kiürül; hiába volt az korábban serkentően új, hamar megfakul, megöregszik, eltűnik, elfelejtik (8–11). Nem tudjuk kikutatni a dolgokat (1,12–14); minél több lesz bennünk a bölcsesség, annál inkább látjuk a hiábavalóságot, a bosszúságot (1,16–18). Ami görbe, azt nem lehet kiegyenesíteni (1,15).

Bizony nagy nyomorúság átélni a haszontalanságot! Egyrészt azt, hogy kárrá és szemétté lesz „itt” minden. Egy felújításkor bedobozolt, kedves könyveim hosszú évekig egy garázsban „várakoztak”, a garázs oldalt beázott, a könyvek jó része szétrothadt. Fájó szívvel dobáltam ki azokat. De ezek csak könyvek. Így bánunk egymással is. Nincs annál döbbenetesebb számomra, mint amikor valaki meghal, és máris elkezdjük szidni az illetőt: még a leghitelesebbnek tűnő emberre is van egy-egy megjegyzésünk. Kárrá lesz „itt” minden. Valóban, minden nap, minden év ugyanaz; a történelem más köntösben, ugyanazokat ismétli el. Tényleg, a kezdeti lelkesedés alábbhagy, és az élet küzdelmei során, a megmaradásért való harcok, az egymással való konfliktusok özönében, egyszerre csak halálosan belefáradunk az életbe. Nézem a tíz éves keresztfiamat, öcsém gyerekét; tele van kifogyhatatlan energiával, életörömmel… Hová lesz ez?

Mégis: Nagy nyereség az istenfélelem (1Timóteus 6,6), amely hiszi, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halálból, ezért az örök élet maradéktalan maradandóságának bizonyossága Istennek kedves engedelmességgé, és megelégedett örömmé formálja az életét. Csak ez a bizonyosság képes a halálos haszontalanság tényét felülírni; senki más, csak Krisztus! Ezzel a bizonyossággal tudunk hasznossá, áldottá lenni mások számára, és ez teszi boldoggá a saját életünket is. Ez az istenfélelem alázatossá teszi a hívőt, mert tudja, hogy nincs „itt” nekünk maradandó városunk (Zsidókhoz írt levél 13,14), ezért az eljövendő kincseket keresi; de az Úrtól kapott, ideig való dolgoknak is gyönyörűséggel örül, a legapróbbnak is. Ez az istenfélelem rendelkezik azzal a bizonyossággal, hogy az „itteni”, Úrtól való, legapróbb dolgaink is kiteljesednek majd „odaát”. Kárnak és szemétnek tűnhet „itt” minden, de amit Jézus Krisztus kezéből fogadtunk el, az nem kár és szemét (Filippi 3,8). Ez az istenfélelem erőssé teszi a hívőt, mert erősek vagyunk az Isten kezében (2Korinthus 10,4).

Szerző: refdunantul  2021.06.16. 04:00

süti beállítások módosítása