A gonosz ellen fel kell venni a harcot! De a gonoszt csakis az Úr győzheti le! Isten őrizzen meg bennünket attól, hogy az Úrra hivatkozva, de mégis gyarló emberi indulattal kezdjünk el harcba szállni a gonosszal. Istené az ítélet, a mi harcunk a gonosz ellen, a krisztusi irgalomban nyilvánulhat meg. Ez így szépen hangzik, de a jelentését mindjárt pontosítjuk.

Sok itt, ebben az igeszakaszban, az emberi megoldás, még akkor is, ha azt olvassuk, hogy az Úr ütötte a rést Izráelen, amikor Benjámin törzse majdnem kiveszni látszott (15). Valahogy összekeveredik itt az Isten ítélete és az emberi indulat és meggondolatlanság. Olvasunk itt két felelőtlen esküről is. Az egyik arra vonatkozik, hogy nem adják lányaikat benjámini férfihoz feleségül (1). Aztán amikor mégis elsiratják Benjámin törzsének hiányát, akkor lányokat rabolnak a megmaradt benjámini férfiaknak. Így a lányoknak szülei nem szegték meg az esküjüket, mert nem adták oda a lányaikat, hanem úgy vették el azokat mások (15–23). 

Olvasunk itt egy másik felelőtlen, emberi indulatból mondott esküről is, amelyben azt fogadják meg, hogy halállal lakoljon mindenki, aki az izráeli törzsekből nem jön el Micpába, ahol Benjámin további sorsáról döntenek (5). Ennek az eskünek a kötelezvényeként egy újabb várost irtanak ki, hiszen Jábés-Gileádból nem jött el senki a gyűlésre. De mégsem irtanak ki mindenkit, mert a négyszáz szűz leányt a Rimmón-kősziklán elrejtőzött benjámini férfiakhoz akarják adni, hogy ezzel helyreállítsák Benjámin törzsét (8–14).

Egyszerre olvasunk itt szánalomról és gyilkos indulatról; az indulatból tett, felelőtlen eskü megtartásáról, és mégis az ügyes, „jogászkodó” kibúvó megtalálásáról. Igen gyarló, igen emberi, nagyon megváltás után kiáltó ez az egész, amit itt olvasunk.

A megoldás halvány napsugara ott kel fel, ahol a törzsek elkezdenek sírni, bánkódni, testvérük miatt, mintegy megítélve korábbi indulatukat (1–4); amikor elkezdték megszánni testvérüket (6). Sok sötétség keveredik még ebbe a hajnali sugárba; várni kell még a naptámadatra! Minket azonban már meglátogatott a felkelő nap, és az örök élet fénye ragyogott fel felettünk, akik a halál árnyékának völgyében járunk, életünk megannyi nyomorúságos ellentmondásaival (Lukács 1,78). Nincs más járható út, csak a bűnbánat, az újjászületés, az emberi indulatokból való megtérés, felvállalva a krisztusi indulat minden kockázatát. 

Életem során mindig akkor döntöttem jól, csak abban volt isteni békességem, amikor a legméltatlanabb helyzetben is vártam a krisztusi út lehetőségére, és nem indulatból, nem zsigerből válaszoltam. Ha nem vártam, ha indulatból nekimentem az „ügynek”, mindig újabb és újabb hibákat követtem el; bármennyire is azt éreztem, hogy az adott „inzultus” már minden határon túlvan, tehát szólni kell, lépni kell, itt nekem van „igazam”. Az imádságos várakozást, lehiggadást áldotta meg az Úr (Ézsaiás 30,15), közben Ő cselekedett, és megmutatta a megoldást. Még akkor is ez az egyetlen út, ha a krisztusi szeretettel folyamatosan visszaélnek. Isten azonban megőrzi övéit; azokat, akik a krisztusi úton járnak, és nem engedi a határtalan visszaélést. Hiszen, ha kell, majd Ő – aki ítélő Isten is – közbelép, sakkban tart, vagy levesz néhány figurát a tábláról… De ezt Ő teszi meg, nem mi. 

Szerző: refdunantul  2021.06.15. 04:00

süti beállítások módosítása