Az Úr parancsa szerinti rendben indul el Isten népe a Sínai-hegytől. A rend Isten ajándéka, az üdvösség jele, az örök élet előíze. A rend biztonsággal ajándékoz meg, amelyben kiteljesedhet az emberi élet. Aki korlátként éli meg a rendet, és új élményekre, izgalmakra vágyakozva mindig kitörne abból, az valójában soha nem tapasztalta még meg, hogy mit jelent a halálos káosz (11–26).
Ezt a rendet az Úr jelenléte biztosította, amelynek megjelenítője volt a szent sátor, amit Lévi fiai, a kijelölt rendben szedtek szét, hordoztak és állítottak fel, mire Isten népe megérkezett a vándorlás újabb állomásához (21), ez esetben a Sínai-pusztából a Párán-pusztába (12). Pusztáról pusztára haladnak. Ilyen ez a földi élet. Csak az Úr jelenléte teheti ezt a pusztaságot olyan zarándoklattá, amely látja az utat, az irányt, a biztató megérkezést. Az Úr jelenlétének látható testet öltése, a megváltó Jézus Krisztusra feltekintő, látható istentisztelet; Isten népének felvállalt, a világ számára is megmutatott, hitvalló összegyülekezése.
Milyen fontos ez a kijelentés: „Fölállították a hajlékot, mire a többiek megérkeztek.” (21) Lévi fiai, az Úr áldó jelenlétével, hitben várták a többieket, akik elfáradtak az úton. Pedig Lévi fiai is elfáradtak, ha szent terhet cipelve, de ők is terheket hordozva tették meg ugyanazt az utat. Mégis, hitben, másokat biztatva, „kipihenten”, a szent sátrat felállítva, várták a többieket. Aki az Urat szolgálja, elfáradhat, de nem fáradhat meg, hiszen arra van hivatása, hogy másokat hittel fogadjon, biztasson, hitre vezessen. Urunk, könyörülj rajtunk, add mennyei erődet, mert olyan sokszor megfáradunk! Segítette Lévi fiait Mózes imádsága, aki minden elinduláskor és minden megérkezéskor, az Úrhoz imádkozott (35–36). Nagy áldás, ha értünk is mondanak közbenjáró imádságot!
A vándorlás szakaszos, mindig ad pihenőt az Úr, csak vegyük azt észre engedelmesen. Pihenő nélkül hitetlenné és embertelenné lesz az élet, eltorzul, elkorcsosul, ahol a munka is szünet nélküli gürcöléssé silányul. Aki az Úr követésében jár, az megpihen az Úrban. Zarándokutunk végén is megpihenünk majd, várva az Urat. Jó szorgosan dolgozni, jó pihenni, jó lesz megpihenni, és jó lesz az öröklétben mindenkor az Úrral lenni (33).
*
Mózes meghívta apósának fiát, Hóbábot, hogy jöjjön velük, és részesüljön abból a jóból, amit nekik készített az Úr. Tágabb családom tagjai se maradjanak ki abból a jóból, amit az Úr készített nekünk. Érthető az is, hogy Hóbáb legszívesebben visszamenne a rokonsága közé, ahol ő van otthon. De ha visszamegy, akkor vigye az Úrtól megnyert jót is magával. Mózes azonban azért is hívja Hóbábot magával, mert ő jobban ismeri azt a vidéket, ahol Isten népe vándorol, ő jobban tudja, hol kell tábort ütni. Akik hitben járnak, azok együtt haladnak, követve az Urat, és minden irigység nélkül elismerik a másik adományait, amivel a másik is hozzá tud járulni a közös ügyhöz. Annyi értéket, annyi kegyelmi ajándékot kaptunk az Úrtól, de ezek olyan ritkán lehetnek közös áldássá, mert nem ismerjük fel, nem ismerjük el, és nem használjuk fel azokat; sőt, gyengítjük, elnyomjuk, kioltjuk a másikét. Pedig mindenki a maga ajándékaival lehet áldássá, és senki sem érthet mindenhez, bármennyire is szeretné ezt a látszatot kelteni. Szükségünk van egymásra, az Úr ügyének szolgálatában is. Nagy áldás, ahol felismerjük, elismerjük és felhasználjuk a másik talentumát is, még az egy talentumos ember pótolhatatlan kincseit is. Mózes, féltékenység nélkül, a maga helyén vezetőnek nevezi ki Hóbábot (29–32).
