Az Úr megkímélte Isten népének elsőszülötteit, a tíz csapás idején, amikor kihozta népét Egyiptomból (17; 2Mózes 12,29). Ezért minden elsőszülött fiút meg kellett váltani, mert ők különösképpen az Úréi (2Mózes 13,13; 34,20). A léviták különösképpen Istennek odaszánt szolgálata, Isten népének elsőszülötteit váltja ki (5–22).
Nézzük tehát ezt az „elsőszülöttséget” a teljes Írás kontextusában: A mi egyetlen „elsőszülöttünk” Jézus Krisztus, aki elsőszülött a halottak közül; minden tekintetben Ő az első (Kolossé 1,18). Akik Jézus Krisztusban hisznek, azok az elsőszülöttek ünnepi seregéhez tartoznak, akiknek nevei fel vannak írva a mennybe, akik az Úréi (Zsidókhoz írt levél 12,23). Jézus Krisztusban hisz Isten népe, akik között vannak olyanok, akik belső és külső elhívással, különösképpen az Úr szolgálatára kaptak elhívást, és az egyház külső rendjében felhatalmazást is kaptak erre.
Isten népe, és azok mai lévitái, Isten mai látható szolgái, mint „elsőszülöttek”, azt a szolgálatot kapták, hogy hirdessék és éljék a szabadítás örömhírét, a halottak közül elsőszülött, feltámadott Jézus Krisztust, mint ahogy a hétkarú gyertyatartó világított akkor a szentélyben. Külön parancsba kapja akkor az Úrtól Mózes, és jelzi Áronnak, hogy a hétkarú gyertyatartó elejére helyezzék el a mécseseket, hogy láthatóan világítsanak azok mindenki számára. A lámpást nem szabad elrejteni, hanem a lámpatartóra kell helyezni azt, hogy világítson mindenkinek a házban. Lámpásként kell ragyognunk az emberek előtt, hogy lássák bennünk a szabadító Krisztust és dicsőítsék az Isten kegyelmét (Máté 5,14–16). Ehelyett mi okos teológiával megmagyarázzuk, hogy miért nem ezt tesszük. Világítasz? A halálból szabadítást ajándékozó Úrra mutatsz? Az újjászületett élet lehetőségét látják benned mások, minden nyomorúságod ellenére is? Reménységgel tekintesz a másikra, vagy okos és tényleg igeszerűen logikus tanításod megmagyarázza, hogy miért vesznek el mások? Nincs nagyobb szükség erre, mint ma! Jézus Krisztus kell a világnak, aki a halottak között az elsőszülött! Mutass Krisztusra, a többi nem a te dolgod, a többi nem a lévitára és nem is Isten népére tartozik (1–4).
Milyen szentlelkesen józan Isten Igéje! A léviták huszonöt és ötven év között szolgálhattak aktívan, később is segíthettek a szolgálatban, de az aktív szolgálatuk ideje huszonöt esztendő lehetett. Ez nem véletlen. Ahogy az ember idősödik, fárad, testben-lélekben; merevebb, vagy éppen érzékenyebb lesz, számos egyéb gyarló tulajdonsága erősödik fel. Ma negyven évet kell lehúzni minden területen, vagy még többet, de még utána sem tudunk elengedni semmit, mert ahelyett, hogy a háttérben szolgálnák már csak, és hitünk erősödéséért imádkoznánk, egyre inkább megtisztulva, még mindig mi szeretnénk vezetni a vonatot. Az állandó tevékenységgel hitetlenül a halál elől menekülünk. Isten őrizzen bennünket az időskori tétlenségtől, az tényleg halálos, folyamatosan tevékenykedni kell testben, lélekben, hitben; de egy ponton túl már nem nyilvánosan, hanem a csendes háttérben! (23–26)
