Mi, a haláltól való félelem miatt, egész életünkben rabok vagyunk (15). Ezt nem kell sem tagadni, sem részletezni. A halálunkra való emlékezés, akár halálfélelem formájában is, az Úrhoz vezethet bennünket. Sokszor gyarló pótcselekvésekkel menekülünk a halál ténye elől, amíg csak lehet. Kívülről nézve ez érthető, ugyanakkor szánalmas is. Ezerféle módon mutatkozik meg ez a halálfélelemből fakadó rabság. Kegyelmi állapot, ha a halál ténye alázatra és hívő megadásra vezet minket, leborulva az Úr előtt. Halálos állapotunk eleme az is, hogy test és vér részesei vagyunk (14), sok kísértéstől és vétektől (18), valamint sok szenvedéstől terhelten (14). 

Az evangélium éppen az, hogy Isten nem hagyott bennünket ebben az állapotban, hanem könyörült rajtunk, Jézus Krisztus által. A mi feltámadott Urunk végigjárta az emberlét minden állomását, minden gyötrelmét, kísértését, szenvedését, magát a halált és az elvettetést; mindazt, amiben mi vagyunk (9). De a mi Urunk igaz emberként, isteni erejével járta végig életünk útjait, győztesen! Isten megmutatta, hogy Ő hatalmasabb testnél és vérnél, bűnnél, kísértésnél, szenvedésnél, halálnál, kárhozatnál. Isten megmutatta, a feltámadott Jézus Krisztusban, hogy van szabadulás. Isten megmutatta, hogy minden Őneki van alárendelve, vagyis Ő az Ura mindeneknek! Tehát, van szabadulás számunkra – akik a haláltól való félelemben sokféleképpen rabok voltunk Őnélküle –, ha mi az Úrhoz menekülünk és Őbenne bízunk! Evangélium az is, hogy a mi Urunk tudja, mit jelent embernek lenni. Egyedül Ő tudja igazán. Ő az, aki együttérez velünk, aki valóban megindul a mi emberlétünk felett; de nemcsak megindul, hanem segít; és nemcsak segít, hanem maradandóan segít, azaz megvált (18). Emberként alig, csak egy halvány határig tudunk együttérezni a másikkal. Jézus Krisztustól kapjuk a valódi, hatékony, szabadító együttérzést! Ő megszabadít, és Ő tudja azt is, hogy mikor, miképpen szabadít meg!

Átéltem ezt a szabadításélményt, éppen a napokban. Bementem a templomunkba és imádságban adtam hálát az Úrnak! Ahogy imádkoztam, megszólalt bennem egy zsoltár, amit olyan régen nem énekeltem már, pedig pont erről zeng. Milyen gyönyörűségesek ezek a zsoltárok, biblikus, énekes imádságok. Először csak halkan szólalt meg bennem. Aztán vettem az énekeskönyvet, és pontosan kezdtem énekelni, egyre hangosabban, versről versre, újból és újból: „Dicsérlek Uram Tégedet, mert Te megtartál engemet…” (30. zsoltár)

Mi Őbenne reménykedünk! (13) Mi Őt várjuk, a megváltó Urat! Mi Őbenne bízunk, aki már eljött, és aki eljövendő, hogy a már megtapasztalt szabadítást teljessé tegye rajtunk!

*

Református énekeskönyv: 30. genfi zsoltár. Hálaének a haláltól való szabadulásért (Bourgeois L., Genf, 1551)

Dicsérlek, Uram, tégedet, / Mert te megtartál engemet, / És kegyesen felemelél, / Ellenségimtől megmentél, / És meg nem engedéd azoknak, / Hogy nyavalyámon vigadjanak.

Hogy felkiálték tehozzád, / Nyavalyámat meggyógyítád, / És hogy én csaknem a sírba, / Esném a halál torkába: / Ismét feltámasztál engemet, / Pokoltól megmentéd lelkemet. 

Istenes hívek és szentek, / Az Úrnak énekeljetek, / Áldjátok Őtet mindvégig, / Mert nem haragszik sokáig, / Az ember alig gondolhatja, / Mily hamar elmúlik haragja.

De az Ő kegyelmessége / Rajtunk megmarad örökre. / Néha oly dolgom érkezik, / Min este szívem bánkódik, / De reggel, mihelyen felkelek, / Azonnal víg örömet lelek.

(Béza T., 1519–1605)

Jób 20

Szerző: refdunantul  2020.11.29. 04:00

süti beállítások módosítása