A szolgáló élet kettősségeit sorolja az apostol: dicsőségben és gyalázatban, rossz hírben és jó hírben, ismeretlenek és jól ismertek, megfenyítettek és meg nem öltek, szomorkodók és mindig örvendezők, szegények és sokakat gazdagítók; mint akiknek nincs semmijük, és akiké mégis minden.

Minden ember, ebben a világban, ezeket a kettősségeket éli át, ha kapott rá az Úrtól valamiféle reflexiós képességet. De mégis más e kettősségek megélése a puszta emberlétben; és alapvetően más hitben járva, a Jézus Krisztusban.

Akik nem hitben járnak, azok menekülnek – amíg tehetik –, ezek elől a kettősségek elől, az élet, a tapasztalati testi-lelki jó irányába. Ez önmagában érthető, hiszen folyamatosan a problémákkal, a „halál árnyéka völgyének” nyers valóságával szembesülve elsorvad az életünk. Mégis ámítás minden ilyen menekülés. A bajokat – amíg tehetjük – elütjük magunktól; vagy emberi technikákkal, pszichológiai, vallásos és egyéb köntösbe öltöztetett önáltatással próbáljuk kezelni azokat. Hiszen valójában megváltásra van szükségünk!

Hitben járva azonban, Isten szolgái ezt a sok-sok kettősséget, reménységben élik meg. Ezek is látják a problémákat, két lábbal a földön járnak, nincsenek rózsaszín ködös illúzióik, de mégsem keserednek bele azokba, mert reménységük van, győzelmük van a Jézus Krisztusban.

Hitben járva tényleg olyanok vagyunk, mint akiknek semmijük sincs, mindent odaadnak; és akiké mégis minden az örök életben, az üdvösségben; így „onnan” visszafelé tekintenek erre a földi életre.

2Sámuel 18,19–32

Szerző: refdunantul  2020.10.25. 04:00

süti beállítások módosítása