Lám, még az apostolt is bírálgatták (1–3). Ha egy ilyen elhívott, odaadó, fizetséggel sem élő, hanem kétkezi munkából magát eltartó evangéliumi szolgát is bíráltak, akkor hogyne bírálnának minket is; hiszen odaadásunk is más, mint az apostolé volt, és fizetségben is mindnyájan megkapjuk a magunkét, miközben szenvednünk sem kell az evangéliumért úgy, ahogy az apostolnak kellett.

Mától kezdve tehát egy indulatos szavunk sem lehet, ha bírálgatnak minket; hanem alázattal meghallgatjuk és átgondoljuk a bírálatokat, és imádkozunk azért, hogy a magunk helyén még nagyobb odaadással, igazi isteni elhívással tehessük a dolgunkat Isten dicsőségére: mint akik a Szentlélek kényszere alatt teszik a feladatukat. Ez a kényszer nem teheti, hogy ne teljes odaszánással végezze a munkáját, istentiszteletként, evangéliumot hirdetve, szolgálatként. Ez a kényszer nem a jogos járandóságért teszi a dolgát, az csak ráadás, hanem a rábízott ügyért! Ez a kényszer mindent elvisel, hogy semmi akadályt ne gördítsen az evangélium ügye elé (12; 16–17; Jeremiás 1,6; Ámósz 3,8).

Az apostol alázattal meghallgatja és átgondolja a bírálatokat, majd alázattal cáfolja azokat; tehát nem hagyja annyiban, de nem indulatból, hanem krisztusian felel meg a bírálóinak. Jó olvasni az apostol szentlelkes szenvedélyének és szentlelkes józanságának egyensúlyát. Mert noha ő Korinthusban nem fogadott el semmit a szolgálatért, mégis hangsúlyozza, hogy a lelki munkás is méltó a maga bérére; ahogy a katona is méltó a zsoldjára, miközben minden ellátását és költségét is fedezik, vagyis nem a saját zsoldjából katonáskodik; vagy ahogy a szőlősgazda is ehet a termésből és a pásztor is ihat nyája tejéből (7). „Normál” esetben nem is lehet anélkül a reménység nélkül élni, hogy munkánknak ne legyen valami látható, minket is gazdagító gyümölcse (10). A mi Urunk Jézus Krisztus is hangsúlyozta ezt (13–14; Máté 10,10; Lukács 10,7). Még az állat is joggal tart igényt arra, még a cséplést végző ökör is, hogy megetessék és megitassák a robotos munka után (9; 5Mózes 25,4). Az evangélium hirdetése több, mint munka: Ez szent kényszer! De az evangélium hivatalos hirdetőinek ezen felül joga az, hogy tisztességesen meg is élhessenek ebből, mint a léviták a tizedből (18; 4Mózes 18,31; 5Mózes 18,1). Aki elhívott, az enélkül is végzi a szolgálatot, mert kényszer nehezedik rá; nem önként végzi a szolgálatot, nem jutalomért, hanem szent kényszerből sáfárkodva (18). Az apostol Korinthusban nem fogadott el semmit (14–15). Erre megvolt az oka. A filippiektől már elfogadta az adományt, noha azt adománynak és nem fizetségnek nevezték (Filippi 4,10–18).

Ha már a bírálgatásról van szó, akkor konkretizáljuk egy kicsit a problémát! Ki kit bírálgathat itt tulajdonképpen? Ez az igerész bizony konkrétan szóba hozza a lelkészi egzisztencia kérdését ugyanúgy, mit a lelkészeink odaszánt szolgálatának kérdését is. Továbbá azt a nagyon nehéz kérdést is nekünk szegezi az Ige, hogy egy elhívott lelkipásztor hogyan jut el odáig, hogy minden lelkesedését, motivációját elveszti; mennyire tehet erről a gondnok, a presbitérium, bizonyos gyülekezeti tagok, vagy éppen maga a lelkipásztor? Ne bíráld, hanem szeresd a lelkészedet, imádkozz érte, tartsd el adományaidból tisztességgel és biztasd őt a szolgálatban! Gondolj arra, hogy te is pénzből élsz, és neked is szükséged van a saját munkádban a szeretetre és a biztatásra. Pál apostol, mint rendkívüli szolga, csak egy adatott. Ő maga is hangsúlyozza, hogy amit ő kibírt és amivel ő nem élt, az mind-mind kivétel, ami csak erősíti a szabályt: Méltó a munkás a maga bérére (18; Máté 10,10; Lukács 10,7; 1Timóteus 5,18).

2Sámuel 5,1–16

Szerző: refdunantul  2020.09.28. 04:00