JÉZUS HALÁLA – I.

– 1. A keresztre feszítés a legkegyetlenebb kivégzési mód volt a római korban: lassú kínhalál. Az evangélista mégsem az emberi szenvedés irtózatos kínjait akarta elénk tárni itt. De az Isten Fiának testi szenvedése ott a kereszten hirdeti, hogy Isten ismeri a test szenvedéseit, azt magára vette, isteni erejével győztesen elhordozta. A szenvedő ember Isten kezében van és az Úr védelme alatt áll. Ezért a szenvedéshez csak „levetett sarukkal” közeledhetünk, mert Isten előtt állunk, ha szenvedést látunk, vagy szenvedünk. Soha nem becsülhetünk le semmilyen emberi szenvedést, hanem csakis segítő részvéttel közeledhetünk ahhoz. Nagy bűnünk, hogy ez többnyire nem így van.

– 2. Jézus Krisztus ott a kereszten az emberlét minden nyomorúságát magára vette: a testi-lelki szenvedések mellett, az Istentől elszakadt emberlét árvaságát, elhagyatottságát hordozta el: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Zsoltárok 22,2) Ez az elhagyatottság, nyomorúságos – ne szépítsük – átkozott, kárhozatos állapot (2Korinthus 5,21; Galata 3,13). Tényleg ne szépítsük: az emberlét minden mozzanata, földi jóban és rosszban egyaránt, „átkozott”, nem áldott, nem teljes, „csak a veleje, az értelme hiányzik”; amíg újra Istenére nem találhat. A legnagyobb hitetés, átkozott hazugság, amíg az ember ezt nem ismeri be; sőt, a maga „okos technikáival” akarja a hitetlen és önzően gyarló emberlétet valamiféle értelemmel megidealizálni.

– 3. Ott fordul az átok áldássá, ahol Jézus Krisztus keresztjére tekintve nemcsak a magunk valós állapotát látjuk be, hanem az értünk csendesen, engedelmesen, imádkozva szenvedő Jézusban, meglátjuk a Megváltót. Pontosan így fogalmaz annak a zsoltárnak a záró szakasza, amelyet maga Jézus is imádkozott a kereszten: „… térdet hajt előtte minden halandó, aki nem tudja életét megtartani.” (Zsoltárok 22,30)

2Mózes 35

Szerző: refdunantul  2020.08.05. 04:00