JÉZUS TANÍTÁSA A TISZTASÁGRÓL – II.

– 1. Jézus rámutat arra, hogy igeértésünk, igemagyarázatunk, teológiai rendszerünk, ebből következő történeti hagyományaink ereje gyakran felülírja az Isten valóságos akaratát: az Isten és emberszeretet parancsát (15,1–9). Önmagunkat, identitásunkat védjük, életünkkel és vérünkkel, de mindenekelőtt a másik valamiféle bántalmazásával; és ebben látjuk kiteljesedni életünk „hűségét”. De kihez, mihez vagyunk hűek valójában?

– 2. Ennél azonban még nyomorúságosabb az a helyzet, amikor Isten szeretetét már nem is említve, az emberszeretetre hivatkozva, minden hagyományt felszámolunk, mindent összekeverünk. Ilyenkor éppen ez a keveredés lesz kötelező „hagyománnyá”. Az emberre hivatkozunk, már csak az emberre, vagy emberi indulattal és emberi értelmezésekkel az Istenre. Ám, milyen szándékok vannak a háttérben?

– 3. Isten akarata, a törvény célja, Isten és a másik ember szeretete. De a másik embert nem tudjuk szeretni addig, legfeljebb szájjal „hitetni”, amíg Isten, Jézus Krisztusban megmutatott, megváltó szeretete újjá nem szüli a szívünket, az életünket (19); nemcsak az enyémet, hanem a közelemben és a távolamban élőét is; hogy istentiszteletemből következő emberszeretetem nyomán ne legyek azonnal a durva, tisztátalan, önző, „régi világ” áldozata. Jézus pontosan leírja ezt a világot: gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, istenkáromlások (19–20). Ezekből kell megtérni.

– 4. Mivel az újjászületést Isten kegyelme végzi el, és nem mindenki, nem is egyszerre tér meg, ezért az élő hit természete az „áldozat”. Az Úr szeretetéből következő emberszeretet következménye az áldozat: odaadom magam a másikért, felvállalva a krisztusi szeretettel járó sokféle visszaélést is.

1Mózes 47

Szerző: refdunantul  2020.06.22. 04:00