Jerikó megerősített városa kifejezője minden emberi gyarlóságnak és nyomorúságnak, amely az emberi élet halálos rákfenéje. Ma a városiasodás korában érdemes ezt újragondolni. A városi létben is sok áldás lehetne: az Úrban. De az Úr nélkül mindez a gonosz tobzódásának fellegvára, amely Isten ítélete alatt áll. Egy felelős, magas beosztású nyomozó ismerősöm említette, csak úgy általánosságban, hogy mi minden történik egy nagyvárosban egyetlen nap, egyetlen éjszaka alatt, amely a hétvégéken, csak hatványozódik (1).

Nem erővel, hadi cselekménnyel, hanem hit által, az Úr ereje által, az Úrban bízva omlottak le Jerikó kőfalai (Zsidókhoz írt levél 11,30). Igen, ez a hit. Józsué, és így népe sem fél attól, hogy amíg az Isten parancsának engedve, naponta körbejárják a várost, az ott lakók, a védett városfalak mögül lenyilazzák őket. Ez a hit: naponta menetelünk, az Úr színe előtt, parancsa szerint, miközben emberileg alig valamit tudunk a holnapról. De azt tudjuk, hogy az Úr megtartja népét: tesszük a dolgunkat hívő ráhagyatkozással, és az Isten szabadító cselekvésében való bizonyossággal (2–16).

Jerikó városában mindent ki kellett irtani. Jézus Krisztusban mindenkire és mindenre csakis mentő szeretettel lehet tekinteni, és csakis így lehet cselekedni másokkal. A teljes kijelentés ez! Ennek a szeretetnek krisztusi kockázata van: hiszen a gonosz, pórázon ugyan, de még tombol, pusztít, egymás ellen hergel bennünket. Tudom, milyen könnyen lehet „irtózatos” hangulatot teremtve felhergelni a másikat. Isten kiirtja a gonoszt. Kompromisszum nincs. Ő azonban megmenti a megtérőket, mert Ő az élet Ura. Jerikó kőfalai leomlottak, hogy új város épülhessen fel a helyén, az Isten városa (17–21).

– Isten, saját népe kezébe adta Jerikót! (2) Vigyázzunk, akiket az Isten a kezünkbe, a kezünkre adott, azokat Ő számon kéri rajtunk. Jézus Krisztusban ez a „leosztás”; nincs más. Mi nem irthatunk ki senkit! Mi csak felelősen, az Isten félelmében járva szerethetünk, vezethetünk, inthetünk. Akit az Úr a kezünkre adott, azt krisztusi szolgálatra kaptuk, nem pedig gyarló, önző indulatra…

Lukács 21,25–28

Szerző: refdunantul  2020.04.06. 04:00