Ez az igevers most „talált”. Annyi apró dolog történt ma: de mindegyik mögött pontosan látom, hogy mi miért úgy van, mi mire válasz, mondjuk a napi csatározásokban, ideértve még az egymásnak való segítségünket is. Irgalmatlan és kegyetlen mélységek kútjai ezek, nem is merünk belenézni…

A bűnösnek még az irgalma is kegyetlen. Igen, ez pont így van. Az ember bűnös, mert „saját magában” istentelen. Ez teológiai igazság, ugyanakkor tényleges tapasztalat. A bűnös ember irgalmatlan. Olyannyira irgalmatlanok vagyunk, hogy még az irgalmasságunk is kegyetlen. Ez azt jelenti, hogy mindenért benyújtjuk egymásnak a számlát. „Csak úgy” nem létezik segítség; azt valahol „leverik rajtunk”; miközben aki segített, az nem hagyja „irgalmát” szó nélkül... Ez pontosan nyomon követhető a nagy csatározásokban, a brancsokban ugyanúgy, mint a legapróbb rezdülésekben is: ki, mikor, mire, hogyan reagál; miként tekint ránk; hogyan szól a telefonba, felveszi, kinyomja, visszahív; válaszol, vagy nem, illetve mikor és mit válaszol… Nem akarom jobban konkretizálni.  Aki nem ért, azt sajnálom… Egy hozzám közeli valaki említette nekem: – Valahogy ezeken a „játszmákon” kisgyerekkorom óta átlátok, és mind a mai napig érzékeny vagyok ezekre, miközben minden ezzel kapcsolatos sejtésem beigazolódik… Most öregedve már igen fáj a világ!

– Csak remélni tudom – folytattatta –, és imádságom mindenkori tárgya, hogy létezik újjászületett ember, létezik e-világban is krisztusi irgalom: az Isten örök igazságának rendjéből fakadó, valóságos szeretet, amely képes túlemelkedni önmagán, legalább a saját köreiben… Egy-egy pillanatra felvillan közöttünk ez a krisztusi csoda, kiformálódik bennünk, közöttünk a Krisztus; de aztán jön a gonosz és letarol. Azt veszem észre, hogy ellökjük egymást, mert az ügyek, helyzetek, pillanatnyi érdekek mindent felülírnak. Eszembe jut idős édesanyám! Mit tudtam törődni vele? Eszembe jut elhanyagolt feleség, család, számos rossz döntés, sok visszafordíthatatlan hangsúlyeltolódás, ezernyi restancia: mennyi-mennyi irgalmatlanság. Miközben állandóan követ a vén vizslám, idegesít, elzavarom, mert dolgom van: pedig utolsó napjain könyörög valami figyelmet, és nem adja fel…

Lukács 14,114

Szerző: refdunantul  2020.03.09. 04:00