1–3. versek. Mi már tudjuk: az Úr ügye nem egy halott emlékének ápolása. Ez hamarosan felragyogott a Jézus temetését távolról szemlélő, majd Jézus testét másnap reggel megkenni induló asszonyok előtt is. Ezek az asszonyok távol álltak, féltek, aggódtak, állandóan kérdeztek, de Isten Lelke által elindultak.

4–6. versek. Ezeknek az asszonyoknak szólal meg először a világtörténelem legnagyobb örömhíre, az első angyali, keresztyén igehirdetés: Jézus Krisztus feltámadott. Eleve beszédes: asszonyoknak és nem férfiaknak. Isten „logikája” más! Jézus Krisztus feltámadása nem borítja fel a teremtési rendet; – de határozottan igent mond a társadalom által „kiszorítottra”, felemeli az elesetteket; – és nemet mond a bűnös ember másikat lenéző, megnyomorító, mindenfajta „tahó” agresszivitására.

7–8. versek: Sőt, ezek az asszonyok kapták az első megbízatást arra, hogy hirdessék a feltámadott Urat! Ők hirdethették az örömhírt: Nem kell félni! Üres a húsvéti sír! Elhengerítették az emberi erővel mozdíthatatlan követ! Mindenféle „kő”, amely mázsás súlyként, halálos reménytelenségben fojtogat, íme: „el van hengerítve”! Az asszonyok vitték is a hírt a tanítványoknak: Jézus feltámadott, amint megmondta! A tanítványok, a férfiak féltek, elbújtak, és egyelőre nem adták tovább az örömhírt. Az Úr hatalma azonban a „kirakaterős”, valójában félős férfiakat, még ezeket a tanítványokat is, képes a feltámadott Úr ügyének szolgálatába állítani.

Bírák 16

254. dicséret