Láttam már olyan arckifejezést, amire néma rettenetként ült ki a pánik, amely aztán tehetetlenné bénította az egész testet. Az illető nem volt pánikbeteg, normális, lelkileg is kiegyensúlyozott életet élt, de egy váratlan, tragikus fordulat pillanatok alatt teljesen kizökkentette őt élete okosan felépített egyensúlyából.

Szeretünk mítoszokat gyártani arról, hogy mi micsoda hősként bírjuk a megpróbáltatásokat, a fájdalmat, félelmet, betegséget. Nyilván sok példa van erre is, hiszen sokunkat megerősít, felvértez az Úr egy-egy helyzetben. Az Úr erősít meg, akár elismerjük, akár nem. Mi azonban mindig ezeket a „hősies példákat” harsogjuk, mert emberi nyomorúságunk része, hogy gyarló, látványos kirakatemberek vagyunk! Éppen ezért, adatnak olyan helyzetek, amikor az Úr nem erősít meg, hanem hagy elbukni, kétségbeesni: – Lám, ennyire futja a saját erődből!

Péter tagadásának története nagyon is „megható”, mert pont annyira emberi, pont annyira nyomorult, amennyire önző életünk, a halálos téthelyzetek félelmei között, saját „zsigerei” alapján viselkedhet. Ne legyen illúziónk! Ha nem könyörül az Isten, tagadóvá leszel, a legszentebbet is megtagadod, csak azért, hogy magadat védd! Vedd észre, hogy könyörülő Istened van! Péteren ezzel a tagadással is könyörült az Úr: pánik, tagadás, átkozódás, teljes kiborulás után keserves sírás, amely nem a hiszti, „nem a színpad”, hanem a bűnbánat zokogása volt. Amikor életünk tengelye kimozdul a helyéről, a világ tengelye, az Úr irgalma, akkor is a helyén van!

Bírák 11,29–40

262. dicséret