– Itt egy írástudó kérdésére válaszolva adja Jézus a keresztyén etika legfontosabb tanítását. Az írástudó ezért a válaszért megdicséri Jézust. Fordított helyzet ez. Jézus isteni hatalmát jelzi az, hogy nem kéri ki magának: – Ki vagy te, hogy engem megdicsérj? (32) – Ki vagy te, hogy engem tesztelj? (28)
– A végső szót mégis Jézus mondja ki az írástudóra nézve: – Nem vagy messze az Isten országától. (34). Rólunk is az Úr mondja ki a végső szót. Nem vagy messze, de nem vagy benne az Isten országában. Olyan ez, mint amikor hajszál híján, de lekésem a vonatot. Majdnem elértem. A választottak tudják, hogy a kegyelem vonatát nem lehet lekésni. Eleve a kegyelem vonatán ülünk, legfeljebb ez a tény, kinél-kinél máskor lesz bizonyossá.
– Mennyire világos, logikus, kristálytiszta képlet ez: – Szeresd az Urat teljesen, és szeresd felebarátodat, mint magadat! – Nincs ennél nagyobb parancsolat! Tényleg, „csak” erre lenne szükség, és minden működhetne.
– Csakhogy éppen az a bűn, hogy képtelenek vagyunk erre. Ezernyi kérdésünk támad, hárításként: – Mit jelent teljesen szeretni az Urat? – Ki a felebarátom? – Más kultúrák gyermekeitől hogyan várható el mindez, vagy ez csak a saját köreinkre vonatkozik? Mert mégiscsak akkor működhetne mindez, ha valahányan követnénk ebben Jézust, hiszen, ha csak egy valaki nem követi Őt ebben, „borul a dominó”, és az egész logika vége a hívő ember számára önfeláldozás. Nem is folytatom.
– Kimondom: nemcsak saját erőnkből vagyunk erre képtelenek, hanem ebben a világban hívő emberként is igen nyomorult módon, és szűk körben lehetséges mindezt megélnünk. A közvetlenül ránk bízottak szeretetét is gyarlóan tudjuk abszolválni. Pedig valóban, sokkal többet ér egymás szeretete, mint bármilyen látványos „véresáldozatos”, vagy modern módon látványos istentiszteleti kultusz (33). Még merészebb leszek: a hívő ember töredékes életén látszik igazán, hogy mennyire kegyelemre szorult emberek vagyunk.
– Megváltásra van szüksége ennek a világnak. Megváltottak vagyunk! Jöjj, Uram Jézus!
Bírák 6,1–24
235. dicséret
