ISTEN JÓINDULATA.* – 1. Mózes töredelmes szívvel könyörög Istenhez, népe közösségében, annak minden fontos külső jelével együtt (4–11): ékszerek nélkül, gyászolva állnak, a táboron kívül felállított szent sátor körül, miközben hitvallást tesznek, hogy Istenük nélkül nem mennek egy lépést sem; – elfogadva azt is, hogy Istent magát nem láthatják, nem birtokolhatják, de jóindulatú jelenléte „elég” (12–23). – 2. Ez az élő hit az, ami ma is Isten népévé tesz bennünket. Ez a hit különböztet meg bennünket másoktól, abban az értelemben, hogy a mi Istenünk az a jóindulatú Isten, aki ránk tekintve joggal küldhetne el bennünket magától a bosszúállás ítéletére, és Ő mégis könyörül, szól, vezet, közöttünk van, vagyis irgalmas hozzánk. – 3. Jézus Krisztus meghalt, sírba helyezték azért, hogy harmadnapra legyőzze a gonosz minden rosszindulatát. Mi, mai népe is, Őrá bízva mindent, csakis ezt a megváltó, krisztusi jóindulatot hirdethetjük és élhetjük (16–17). Kezdjük talán egymással, mert magában az egyházban lelni egy kis jóindulatra; – na, az már önmagában ritka és nagy ajándék!**

Máté 27,51–66

343. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* – „Eredj”, elég volt, menj előlem, menj innen!

Mózesnek mondja ezt az Úr, népe engedetlensége és Mózes gyarló dühe után.

Olyan ez a kifejezés, mint amikor végképp engedetlen gyerekét bocsátja el a szülő, aki mindenben visszaélt már a szülői szeretettel (1–3).

A szülő ilyenkor sem tudja megvonni szeretetét, mindennel ellátja gyerekét, de nem jár tovább előtte.

Csakhogy, Isten nélkül járni ebben a világban olyan, mint ha a fa talaj nélkül akarna megkapaszkodni, erősödni, ékes lombkoronát növeszteni.

** Legalább mi álljunk a Kősziklán! (21)

Ez a kőszikla, az értünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztus.

Ezzel a kősziklával nem dobálózhatunk, mert nem tudjuk felemelni, mert nem a mi kezünkben van.

Erre a kősziklára ráállhatunk, és ráállíthatunk másokat, erre a kősziklára bizonnyal építhetünk.

Éppen ezért szomorú, hogy sokan arra használjuk hitünket, hogy letöredezve darabokat erről a kőszikláról, dobáljuk saját kegyességünk és írásmagyarázatunk, meg teológiánk darabjaival másokat, főként testvéreinket.

Kaptam ebből jó néhányat már én is a szemem alá.

De értek olyan nagyobb, kegyes, kemény „igedarabok” is, amelyek úgy a földhöz csaptak, hogy alig bírtam felállni, már szinte kedvem sem volt hozzá, hogy felálljak. Pedig az illető ezt a szikladarabot csak egyház, gyülekezet, Írás, Ige, Krisztus–szeretetből vágta nekem.

A templomunkat akvarellben megfestette egy ismerősünk úgy, hogy egy hatalmas kőszikla hegy tetején áll. Mindig örömmel, reménységgel tekintek erre az alkotásra.

Állj a kősziklára, építs a kősziklára, az Úr ügyét főképp a kősziklára építsd, és krisztusi jóindulattal vigyél oda másokat is; – ne pedig általad letört darabjaival hajigáld a másikat.

Nem kő kell, hanem kenyér! (János 6,35)