NÉZZÜNK FEL JÉZUS KRISZTUSRA, csak így lesz igazán világos a mai fejezet. – 1. Szó van itt arról, hogy az egyiptomiak mennyire tisztelték Mózest, önként átadták kincseiket Isten népének (1–3), majd a tizedik csapás után, elsőszülöttjeik halála miatti jajveszékelés közben leborulva kérték őket, hogy menjenek szabadon az útjukra, nem rabszolgák többé Egyiptomban (4–8). – 2. Isten ezzel világosan megmutatta, hogy Ő az egyetlen Isten, hiszen az egyiptomi istenek nem tudtak segíteni az ottaniakon, miközben Ő, mindenek szuverén Ura kezében tart minden népet, kincset, hatalmasságot és szívet (9–10). Erőt adó bizonyosság, hogy ilyen hatalmas, csodákat cselekvő a mi Istenünk, és lám, ennyire szereti népét, ahogy azt itt megmutatta (7).* – 3. De, Isten önmagát adta érettünk, hogy a mi életünk mindenek előtt ne emberi tekintélytől, ne hatalomtól, ne a másikat rabszolgává nyomorító önzéstől, ne földi kincsektől, ne pusztítástól, ne más népektől függjön, hanem csakis Jézus Krisztus megváltó szeretetétől.**

Máté 20,29–34

256. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Egy bűntől ezernyi módon elfajzott világban megnyugtató a mindenek felett hatalmas Isten szeretete.

** Isten azonban ezt a szeretetét végérvényesen egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban mutatta meg: Önmagát adta érettünk, a világért (János 3,16), az egyiptomiakért is, mindenkiért, hogy a mi életünket ez a megváltó szeretet hordozza.

Mi is csak ezzel a krisztusi szeretettel járhatunk a világban…

Ha Őbenne különböztet meg bennünket az Úr, akkor a krisztusi szeretet kockázatával merünk járni még ma is a világban.

Merünk?

Ha csak hirdetjük ezt a krisztusi szeretetet, de közben a világban az emberi „erő” és „ügyeskedés” világi törvénye szerint élünk, akkor skizofrén helyzetben vagyunk.