MÓZES KIFOGÁSA az, hogy nem ért ő a beszédhez. – 1. Lám, az élő Isten szolgálatában mindig is elsődleges szerepe volt az igehirdetésnek. Mózes azt mondhatta, amit Isten rábízott. A beszéd tartalmát és hatását is az Úr tarja kezében, és minden alkalmatlanságunk ellenére is elvégzi célját az Úr szava (10–13). – 2. Fontos lehet a segítség, de a szép, hangos és ékes beszédű Áron segítsége csak Mózes bíztatása, mert továbbra is ő a szószóló… (14–16). – 3. Emberileg érthető, hogy Mózes megijedt: hiszen a feladat hatalmas, mi pedig önmagunkban alkalmatlanok vagyunk, nemcsak beszédünkben, hanem egész valónkban (2Korinthus 3,5). Mégis, az Úr ereje a mi erőtlenségünk által ér célhoz (2Korinthus 12,9). – 4. Ezért Isten adhat jeleket, csodákat, amelyek mégis megerősítik hitünket, Isten szavát, hatalmát és reménységünket. A jelek mindig az adott kornak megfelelőek. Már mások ezek a jelek Jézus korában, és megint mások ma. Mindazáltal nem a csodáért hiszünk, nem jeleket várunk, hanem az Úr beszédét (1–9).

Máté 18,21–35

484. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

MÓZES KIFOGÁSA az, hogy nem ért ő a beszédhez.

– 1. Lám, az élő Isten szolgálatában mindig is elsődleges szerepe volt az igehirdetésnek.

Mózes azt mondhatta, amit Isten rábízott.

A beszéd tartalmát és hatását is az Úr tarja kezében, és minden alkalmatlanságunk ellenére is elvégzi célját az Úr szava (10–13).

– 2. Fontos lehet a segítség, de a szép, hangos és ékes beszédű Áron segítsége csak Mózes bíztatása, amelyben Isten jelzi, hogy a szolgálatban emberi eszközöket is állít majd mellé, de Mózes akkor sem menekülhet attól, hogy ő szóljon, hogy ő álljon elől, mint Isten népének vezetője, Isten szolgája, „képviselője” (16), aki szavával, „igehirdetésével vezet”.

Nem a szép beszéd, hanem az Úr szava éri el üdvösséges célját (14–16).

– 3. Emberileg érthető, hogy Mózes megijedt: hiszen a feladat hatalmas, mi pedig önmagunkban alkalmatlanok vagyunk, nemcsak beszédünkben, hanem egész valónkban (2Korinthus 3,5).

Mégis, az Úr ereje a mi erőtlenségünk által ér célhoz (2Korinthus 12,9).

Valóban ijesztő mindez.

Minél inkább benne állunk a szolgálatban, és már elhagyott bennünket a „naivitás”, és csak a puszta valóság marad, annál inkább hatalmába keríthet bennünket ez a félelem.

Hiszen a puszta valóság az egyházban is fájó; – beleértve kegyességi, teológiai és érdekvitákat; ide sorolva lelkészi életsorsokat, gyülekezeti állapotokat; – másként ijesztő ez a rajongó kisegyházak sikerteológiájában, másként a fundamentalista szigorban, megint másként vidéki gyülekezeteinkben halódásában, felekezeti különbségekben, a megváltozott világunk okozta kihívásokban.

– 4. Ezért Isten adhat jeleket, csodákat, amelyek mégis megerősítik hitünket, Isten szavát, hatalmát és reménységünket.

A jelek mindig az adott kornak megfelelőek.

Már mások ezek a jelek Jézus korában, és megint mások ma.

Mert ma is vannak csodák.

A „csendes csodák” is azok.

De ezeken túl ma is vannak csodás gyógyulások, mennyei erők, embereken túli áldások.

Mindazáltal nem a csodáért hiszünk, nem jeleket várunk, hanem az Úr beszédét, ezen keresztül az Urat magát (1–9).