Dávid az Isten embere volt, pedig sok csúfos bukás terhelte életét; mégis az Úr gyermeke volt; az Úr pedig soha nem engedte el a kezét. – 1. Az Isten embere tudja, hogy mindenét az Úrtól kapta, ezért magát megalázza az Isten színe előtt, és tudja, hogy az Ő kegyelme nélkül senki, de az Úrban lehet áldottan „valaki” (16). – 2. Az Isten embere mindig a reménység embere, saját maga és mások érdekében is túllát önmagán, a jelen körülményein, Isten jövőbe mutató ígéreteire. Mi már az ígéretek beteljesedésének birtokosai vagyunk, a Jézus Krisztusban; de még ennél is több vár ránk Őbenne (17-19). Isten embere sírhat, de nem panaszkodhat; megszomorodhat, de nem lehet szomorú; elfáradhat, de nem fáradhat meg. Ez a reménység nem szégyenít meg, mert Isten ismer bennünket, terhelhetőségünket is; Ő nemcsak szeret, hanem tisztel, megtisztel bennünket, nem engedi istenképűségünk visszanyert méltóságát bemocskolni (19). – 3. Isten embere vallja Isten hatalmas dolgain át, az élő, egyetlen Isten kizárólagosságát (20-27). Ha ez a kizárólagosság kirekesztő, akkor ezt vállaljuk, bár mi senkit nem rekesztünk ki; sőt, nincs a keresztyénségnél nyitottabb, irgalmasabb „ügy” ezen a világon.
Lukács 10,21-42
378. dicséret
* A teljes magyarázat:
Dávid az Isten embere volt, pedig sok csúfos bukás terhelte életét; mégis az Úr gyermeke volt; az Úr pedig soha nem engedte el a kezét.
– 1. Az Isten embere tudja, hogy mindenét az Úrtól kapta, ezért magát megalázza az Isten színe előtt, és tudja, hogy az Ő kegyelme nélkül senki, de az Úrban lehet áldottan „valaki”. Ki vagyok én? Emberileg a mérték viszonylagos, mert aki emitt nagy valaki, az amott már nem számít; miközben minden kivagyiság elmúlik idővel. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem számít, kivé lettünk ebben a világban, de nem mindegy hogy milyen lélekkel, milyen áron és kinek a segítségével. (16)
– 2. Az Isten embere mindig a reménység embere, saját maga és mások érdekében is túllát önmagán, a jelen körülményein, Isten jövőbe mutató ígéreteire. Mi már az ígéretek beteljesedésének birtokosai vagyunk, a Jézus Krisztusban; de még ennél is több vár ránk Őbenne (17-19). Isten embere sírhat, de nem panaszkodhat; megszomorodhat, de nem lehet szomorú; elfáradhat, de nem fáradhat meg. Ez a reménység nem szégyenít meg, mert Isten ismer bennünket, terhelhetőségünket is; Ő nemcsak szeret, hanem tisztel, megtisztel bennünket, nem engedi istenképűségünk visszanyert méltóságát bemocskolni (19).
– 3. Isten embere vallja Isten hatalmas dolgain át, az élő, egyetlen Isten kizárólagosságát (20-27). Ha ez a kizárólagosság kirekesztő, akkor ezt vállaljuk, bár mi senkit nem rekesztünk ki; sőt, nincs a keresztyénségnél nyitottabb, irgalmasabb „ügy” ezen a világon. A szabadságnak, az ember és az elesettek tiszteletének ilyen mértékű megvalósulása, mint amit a nyugati társadalmakban megélhetünk, és amivel hálátlanul visszaélünk, csakis Jézus Krisztus ügyének talaján virágozhatott ki. Nincs még egy olyan Isten, mint az Úr; és nincs még egy olyan nép, mint Isten népe (21). Ezt a „páratlanságot” igazolja, hogy sokan ide akarnak jönni, mert saját vallásuk és kultúrájuk többnyire lehetetlenné tette az emberhez méltó élet kibontakozását számukra. Az élő Isten közelében van áldás (27). Erre még méltatlanul is igazolást ad jólétünk, de vigyázzunk, mert vég nélkül csak a hitetlenek élnek vissza az Úr ajándékaival.
