Az üldöztetést szenvedő keresztyéneket bátorítja ez az igeszakasz. – 1. A bűn elleni harcban nem álltunk ellen egészen a vérig (4), vagyis még nem tettünk meg mindent azért, hogy Isten erejét kérve, győztesen vegyük fel a harcot a sokféle támadással szemben. Merjük szó szerint értelmezni ezt az Igét: nem vállaltuk még fel a Krisztus ügyét egészen a saját életünk odaadásáig. – 2. Elfeledkeztünk a bátorításról, amely nekünk és fiainknak szól (Jób 5,17), hogy ne csüggedjünk, ha próbatételek érnek bennünket, mert az Úr szeretetének jele az intés. Vegyük komolyan az Úr intését, tanuljunk abból (5-6); szenvedjük el azt, hiszen Isten úgy bánik velünk, mint gyermekeivel, akiket nevel (7). Fattyak vagyunk, nem pedig fiak, ha nincsenek az életünkben fenyítések (8). – 3. A „keresztyén happy” élet hiteltelen. Persze beteg ember az, aki szeret szenvedni. Mennyei Atyánk, az Ő szentsége, örök elgondolása, megkérdőjelezhetetlen szeretete alapján formál minket a próbatétellel, amely mindig a javunkat szolgálja (9-10). Pillanatnyilag minden fenyítés nehéz, keserves, soha nem örvendetes; de az örök életben tart, megedz (11).

Ézsaiás 17

285. dicséret

* A teljes magyarázat:
Az üldöztetést szenvedő keresztyéneket bátorítja ez az igeszakasz.
– 1. A bűn elleni harcban nem álltunk ellen egészen a vérig (4), vagyis még nem tettünk meg mindent azért, hogy Isten erejét kérve, győztesen vegyük fel a harcot a sokféle támadással szemben. Merjük szó szerint értelmezni ezt az Igét: nem vállaltuk még fel a Krisztus ügyét egészen a saját életünk odaadásáig. Persze nem jó szenvedni; amíg lehet, szeretünk élni! De a langymeleg keresztyénségnek most felkiáltójelesen szól a hitvalló, szenvedést is felvállaló bizonyságtétel fontossága. Sajnos, gyengék, elesettek vagyunk ebben. Elszomorító, de tünetszerű példát említek: amikor egy mellettem ülő, „jeles” keresztyén testvéremnek megemlítettem, hogy még megadatik nekünk az a tisztesség, miszerint meghalhatunk a mi Urunk Jézus Krisztusért; - erre a válasz egy kiadós ebéd utáni „büfi” volt. Senki nem vágyik meghalni, ne értsük félre a példát; ugyanakkor bizonyságtételünk gyengesége mégis abban van, hogy alig akarunk, tudunk, merünk áldozatot hozni Jézus Krisztus ügyéért.
– 2. Elfeledkeztünk a bátorításról, amely nekünk és fiainknak szól (Jób 5,17; Példabeszédek 3,11-12), hogy ne csüggedjünk, ha próbatételek érnek bennünket, mert az Úr szeretetének jele az intés. Vegyük komolyan az Úr intését, tanuljunk abból (5-6); szenvedjük el azt, hiszen Isten úgy bánik velünk, mint gyermekeivel, akiket nevel (7). Fattyak vagyunk, nem pedig fiak, ha nincsenek az életünkben fenyítések (8).
– 3. A „keresztyén happy” élet hiteltelen. Persze beteg ember az, aki szeret szenvedni. De, ha a földi apától elfogadtuk a fenyítést, mennyivel inkább el kell ezt fogadnunk a mennyei Atyánktól, aki nem ideig és a maga elgondolása szerint neveli övéit, hanem szentsége és örök elgondolása szerint formál minket, megkérdőjelezhetetlen szeretettel, mindig a javunkra (9-10). Pillanatnyilag minden fenyítés nehéz, keserves, soha nem örvendetes; de az örök életben tart, megedz, Isten igazságában részesít, békességet ad (11).