Péter verte a mellét, hogy bármit képes megtenni Jézusért (33), de amikor a saját irháját kellett menteni, akkor semmi sem számított, és szemrebbenés nélkül megtagadta az Urát (56-60).** - De Péter az Úr gyermeke volt, ezért az Úr nem engedte őt elveszni. Keserves zokogása jelzi ezt, és egyben elindítja őt az örök élet útján (62). Ehhez a zokogáshoz „ki kell vonulni”, ez senki másra nem tartozik. - Az egyik vasútállomás kietlen szélén, kigazosodott vakvágányon áll magányosan egy tehervagon, tengelye is megroppant már. Esélye sincs, hogy újra elinduljon: ahhoz mozdony kell, a fővonalig vezető vágány kell, ép tengely kell. Ilyen az ember élete Isten nélkül. Péter sírása legalább már jelzi, Isten rádöbbentette őt erre az állapotára, és a másik oldalról, a kegyelem oldaláról már épül a sín, az örök élet „fővonalába”, ahonnan közeledik felé a holtpontról kivontató mozdony is.***

Jeremiás 50,29-46

316. dicséret

* Nyomorult, szánalmas lény az ember: elbizakodott, amikor jól megy neki, ám, ha bajba kerül, azonnal vált, érdekei szerint forgolódik, hazudik, megtagadja korábbi barátait, és valójában mindenre képes. Nagy kegyelem, ha valamikor eljön az a pillanat is, amikor az ember összeomlik saját kisiklott életén, halálos hibáin, önzésén, és tud sírni. Boldogok, akik sírnak, mert számukra még van remény (Máté 5,4). 

** Pedig Péter még nem is a legmegátalkodottabb volt, mert a többiek előbb szétfutottak félelmükben, ő legalább követte még egy darabig az Urat, nem tudjuk mi okból, de tovább kitartott, mint a többi (54).

*** Ez a „mozdony" Jézus Krisztus. Ő jött, Lelke által, pünkösdkor Péterért.

Döntő kérdés, kinek tartjuk Őt. Erre kérdez rá a Nagytanács is, kicsoda Ő, Isten Fia? Mi kinek tartjuk Őt? Ha nem Ő az Isten Fia, akkor honnan jön számunkra a segítség, akkor még a bűnbánat sírása is hiábavaló, mert maradunk a holtpályán, és nincs, aki segítsen (66-71). 

Fellobban majd az a „tűz”, amely úgy ránk világít, mint a főpap udvarán Péterre, és megmutatja, hogy kik is vagyunk mi valójában, amelyből egyszer sok minden kiderül, de ennél a tűznél egyértelművé lesz, és csak az Úr kegyelme, a keresztség vize olthatja el ezt a tüzet (56).

De Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó. Még kigúnyolva sem a saját fájdalmával foglalkozik (63-65), hanem mentő tekintettel tart számon bennünket (61), és nemcsak gyarlóságaink feletti megszomorodásra, sírásra késztet (62), hanem értünk jön, megszabadít (Jelenések 22,20).