Isten magasztalásának lényege, hogy Őt önmagáért dicsőítjük, függetlenül attól, hogy mi éppen milyen helyzetben vagyunk. Magasztaljuk Őt, mert az Úr a „legnagyobb”, Ő minden magasság és mélység felett áll (1-6). Az ember egyet tehet: térdre esik előtte, megadja magát az Úrnak (1-6). - Ez az önmegadás az Úr előtt: ajándék; erre az ember saját magától képtelen. Sőt, az emberre az ellenkezője jellemző: az ember megkeményíti magát, és megmutatja, mire képes. Az ember nem adja fel, az ember küzd, az ember több akar lenni, a maga javára, a maga erejéből. Ennek következménye: rivalizálás mindenhol, még a szeretteink között is; ennek eredménye tévelygés; ez az állapot bosszantja az Urat (8-11). Az egyházban ez az állapot az állandó tevékenységben mutatkozik meg: mindent mi akarunk megoldani az Úr helyett, közben rivalizálásunk hiteltelenné tesz bennünket. Gyakran előfordul az is, hogy az egyház egy kellemes civil klubbá válik, és ha szól is az Ige, nem talál nyitott fülekre és szívekre. - A csodák akkor kezdődnek, amikor az ember feladja és beleroskad az Úr kezébe; amikor nem keményíti meg magát. Ekkor tapasztalja meg igazán az Ő népe, hogy az Úr nem engedi el az övéit (7-8). Isten mai népének is fel kellene adni keménységét, a módszerek és stratégiák rengetegét, és nyitott szívvel hagyni kellene, hogy cselekedjen az Úr. Ez nem tétlenség, de az Istennek kedves cselekvés csakis így kezdődhet el, ezzel a „szent tétlenséggel” (2Mózes 14,14).

Zsidók 8,6-13

78. zsoltár