Az ételáldozat* vértelen áldozat volt, ezért gyakran társult égő, vagy békeáldozatokkal, amelyek véres-áldozatok voltak. Az embernek minden áron kell a „vér”, hogy elégtételt érezzen (Zsidókhoz írt levél 9,22). Isten a kijelentés kezdetén az emberhez igazodott, de már a prófétákon keresztül jelezte, hogy nem az áldozatokban telik kedve (Ézsaiás 1,11), főleg nem a véres-áldozatokban, végül elküldte Egyszülött Fiát, akinek vére által egyszer és mindenkorra lezárta a véres engesztelés korszakát. A hit jele, ha valaki nem akar „vért”, a másik vérét, a másik fejét, a másik felelősségre vonását ahhoz, hogy Ő maga megnyugodjon. Hányszor kapok, „hívő” emberektől is erre irányuló leveleket: vér kell, igazság, büntetés, áldozat, még Jézus Krisztus után is, hogy az ő sérelme és idegbaja gyógyuljon. A vértelen ételáldozat már a megbocsátás és teljes kiengesztelődés Krisztus utáni lelkületét készítette elő, miközben kiábrázolta, hogy amilyen tartós a só, olyan hűséges az Úr hozzánk, nincs, ami megerjesztheti ezt a közösséget: ezért mi biztonságban vagyunk, megnyugodhatunk, megbékülhetünk.**

Róma 1,16-32

38. zsoltár

* Az ételáldozat terményben (1-3) és megsütve is átadható volt a papnak (4-10). Ezekből az emlékeztető részt, tömjénnel együtt égették el a papok (1) miután átvették azt a felajánlótól. A többi rész a papoké, Ároné és fiai maradt (10). Az ételáldozatban nem lehetett semmiféle kovász, vagy erjedő anyag, ugyanakkor a kovásztalan ételáldozatot még megsózták (11-13). Az ételáldozat megkülönböztetett fajtája volt az első termésből bemutatott ételáldozat (14-16).

** Javaink egy részéről lemondhatunk, Isten ugyanis gondoskodik övéiről, a mindennapiról és az örökkévalóról egyaránt.