Júdást minősíti az Ige (János 17,12). Ehhez nem tehetünk hozzá semmit. Nem az árulás volt itt a baj, sőt tettét is megbánta, de nem hitte el, hogy van bocsánat (5); emberi síkról nézve ennyit mondhatunk minderről, ám Júdás személye titok, Isten titokzatos döntése húzódik meg mindezek mögött. Mégis, ezen túl érdemes azért megtekinteni ennek a történetnek a másik oldalát is. Júdás megbánta tettét és kétségbeesve segítséget kért, ám a „hivatalos és ügyeletes hívőknek” mindössze ennyi volt a válaszuk felé: „Mit törődünk vele? A te dolgod.” (4). Sajnos ma sincs több szavunk egymáshoz, még testvérnek a testvér felé sincs több szava: aki megbotlott, attól elkülönülünk, mert mi tiszták vagyunk, ő pedig tisztátalan (6-8). Ezerszer láttam már ilyet, igazi ószövetségi szemlélet, de abból is a véglet, mert az Ószövetségben ugyanúgy ott van Isten megváltó szeretete, mint az Újszövetségben. Mit törődünk mi a másikkal, sőt! Barth mondja: „legtöbb szavunk hiábavaló és barbár szó” (Ember és embertárs), ha nem is jutunk el a tettlegességig. Mégis vigasztal, hogy Isten még ebben a mélységben is ura az eseményeknek, mert a történéseket Ő tartja a kezében, hogy mindezzel beteljesedjék Jeremiás próféta szava (Jeremiás 18,2; 32,3-15), és készülőben legyen megváltásunk! A megváltás lényege pedig éppen az, hogy törődik velünk az Isten, nem hagy magunkra, dolgainkat magára veszi, nem hagy elveszni: „Velünk az Isten” (Máté 1,23).

Jób 1,1-5

131. zsoltár