„A tanítvány gyűlölje a bűnt, és szánja, szeresse a bűnöst. Mi pont fordítva cselekszünk: szeretjük a bűnt, és gyűlöljük a bűnöst. Különösen szeretjük olyan hibákért üldözni az embereket, aminőket mi is nagyon szeretnénk elkövetni. Minél inkább szeretek valakit, annál inkább gyűlölöm azt a bűnt, ami elaljasítja és boldogtalanná teszi, miközben igyekszem őt magát megmenteni.” (Ravasz László) A farizeusi lelkület magát különbnek tartva felnagyítja mások bűneit (4), de szíve mélyén nem az Isten törvényében gyönyörködik, hanem valójában a másikra irigykedik. Vagyis ő sem különb, sőt! (3) Egyformán kormosak vagyunk, ne legyenek illúzióink (Róma 3,1-10). Jusson eszünkbe, amit Isten üzent Jakab apostolon keresztül: „Mert az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság ellenben diadalmaskodik az ítéleten.” (Jakab 2,13)*

1Sámuel 10,1-16

29. zsoltár

* Ez az irgalmas lelkület mindig a feltétlen elfogadást jelenti, amikor az embert önmagáért szeretem, és nem akarom a magam képére átformálni. Ez a feltétel nélküli szeretet az egyetlen hiteles, egyforma mérték (2), az egymáshoz való viszonyunkban. Ez a feltétel nélküli szeretet aztán majd lehetővé teszi, hogy mindkettőnket formáljon az Isten krisztusivá (5). Ehelyett sajnos állandóan abban mesterkedünk, hogyan gyúrhatjuk át a másikat a magunk gyarló képére, hogy a másik úgy gondolkodjon, higgyen, döntsön, értékeljen, szavazzon, ahogy én; egyébként vége a szeretetnek. Döbbenetesen ír minderről a híres regény: „Virágot Algernonnak”. Ez az irgalmas lelkület mindig lehetővé teszi, hogy ugyanakkor prófétai lelkülettel rámutassunk arra, ami nem jó, ami nem Isten akarata szerint való, ami bűn. Az Istentől kapott kincset, gyöngyöket nem hagyhatjuk a sárban (6). Az ítélet mindig akkor kezdődik, amikor úgy gondolom, hogy én nem vagyok ugyanazon ítélet alatt, pedig én is csak Krisztusban maradhatok meg, valamint, ha a mentő szeretet vezérel, és nem irigy gyűlölet.