Az Ige szerint a korai egyházban három tisztséget ismertek: episzkoposz, presbiter és diakónus; ezekhez járultak a karizmatikus szolgálatok, mint prófétálás, tanítás, evangélizálás. Ez az állapot feltételez már egyfajta egyházalkotmányt, és a tisztségviselők választását. Az episzkoposz a gyülekezet vezetője, elöljárója, aki az adott „egység” lelki és anyagi ügyeit intézi, „adminisztrálja”; tehát igazgat, ami azt is magába foglalja, hogy imádkozik, tanít, pásztorol, fegyelmet tart, befogad a gyülekezetbe. Az igazgatás efféle szolgálatában az elöljáró segítségére voltak a presbiterek. A diakónusok pedig a gyülekezet szegényeit és betegeit gondozták, és végztek mindenféle „asztal körüli szolgálatot” (Cselekedetek 6,2). Aki „az asztal körül szolgál”, az a mindennapi élet nélkülözhetetlen feltételeit teszi elénk. Sokkal jobban kellene értékelnünk ezt a szolgálatot, családban és gyülekezetben egyaránt. A konkrét diakónia mellett a mindennapi diakónia is ide tartozik. Fontos igeszerűen tanítani, de kell a „diakóniai háttér”, ami mindezt lehetővé teszi. Áldott legyen minden diakónus, minden ilyen lelkületű ember, aki nem elől „tündököl”, hanem névtelenül, csendes alázattal szolgál. Nagy az ilyenek tisztessége az Úr előtt (13).

1Krónikák 14

277. dicséret