Ez az egész fejezet Isten kegyelméről szól, mert csodálatos szabadulást hirdet az asszír veszélyből. Pedig Júdáról tudjuk, hogy milyen csapodár volt: emlegette az Isten nevét, de hol Asszíriához fordult segítségért az északi országrész ellenében,* hol pedig Egyiptomhoz fordult Asszíria ellenében. Emlegette az Urat, de emberekben, hatalmakban bízott, hol ebben, hol abban, érdekei szerint. Ezt a magatartást a Szentírás pontosan a nevén nevezi: Júda paráználkodik, mert parázna lelkületű.** A PARÁZNASÁG nem más, mint ez a „júdai” lelkület: Isten nevét emlegetve is csak az érdekeink szerint élni, és egy jottányit sem engedni a másikért. Júda is ilyen volt, és mégis kellett az Úrnak, mégis kegyelmet és szabadulást nyert a pusztító ellenében.***

Cselekedetek 19,23-40

56. zsoltár

*  Szír-efraimi háború, Kr. e. 733.

** Sajnos ez az önző, parázna lelkület (csak nekem legyen jó), és az ebből fakadó magatartás tetten érhető az életünkben, a hívő ember életében is, ám ott sokkal visszatetszőbb, mint a világban. A világban ugyanis számítok erre, de az egyházban egy ideig meglep, a legmeglepőbb azonban az, hogy sokszor elkeserítőbb a helyzet itt, mint a világban?

*** Sokak szerint, előbb utóbb mindnyájan paráznává leszünk az élet valamely területén, feldarabolódunk, és bedarálódunk. Egy kortárs vers megszólított a napokban, kemény, szókimondó, őszinte, ezen a területen, és éppen ezzel bűnbánatra és megtérésre hív! „…Mert mind elkurvulunk egy napon, helyzetbe hozni van, akit nehéz, de kialakul majd az olyan helyzet, és előbb-utóbb úgyis lesz annyi pénz … s ha van kereslet, áruba bocsátjuk, hitét az egyik, tudását a másik, és élvezkednek rajtunk megunásig … pergetik már azt az időt az órák, mikor ingyen sem kellesz senkinek.” (Kiss Judit Ágnes).