Az Úrban bízni kiváltság, ugyanakkor az egyetlen lehetőség, hogy az ember „megmaradjon”, talpon maradjon ebben a világban, és megtartasson e világon túl is. Aki emberekben bízik, az menthetetlenül csalódni fog (Zsoltárok 118,9; Mikeás 5,6). Aki azonban a hit merész, de kegyelemből fakadó döntésében az Úrra hagyatkozik, annak küld az Úr emberi eszközöket, akiken keresztül megmutatja segítő, megváltó hatalmát. Isten ugyanis mindig emberi eszközökön keresztül segít rajtunk ebben a világban, és soha nem valami elméleti, megfoghatatlan módon. Az Ő szabadítása nemcsak az üdvösségben tetten érhető, hanem ebben e világban is egészen konkrét.* Erre figyelmezteti az Ige Júda királyát, és bennünket is. A teljes szabadítás azonban abban a Fiúban adatott nekünk, akiről Ézsaiás hírt ad (10-17), akiről az egész Szentírás szól, és akinek születéséről az evangélium is így ad üzenetet (Máté 1,23). Ebben a „gyermekben” Isten egyszer és mindenkorra megmutatta, hogy velünk van. A gyermek neve ugyanis „Immánuél”, ami azt jelenti, „Velünk az Isten”! 

* Ma úgy tapasztaltam meg ezt a megtartó, örömöt, és erőt adó szabadítást, hogy meghallottam egy kortárs verset: régen szólított meg vers úgy, mint ez az egészen merész, minden szabályt és szokványt felrúgó költemény, de benne mégis az Úr üzent és figyelmeztetett. Egész nap ennek a felfedezésnek örültem, hitemben erősödtem, megmaradtam.