Az ember önmagának él, érdekei szerint, ez a bűn gyökere: „önmagába szédült üresség, önösség, énesség” (Panneneberg), és minden rossz, baj, feszültség, gyűlölet ebből származik. „Ha az emberiség meg akar szabadulni attól a pokoltól, amelyet magának készített, nincs más útja, csak amit az a Názáreti mutatott.” (G. B. Shaw) Ez a Názáreti Jézus azonban a megváltó Krisztus is, ezért nem csak az egyedül járható utat mutatta meg nekünk (János 14,6), hanem szív szerint késszé és hajlandóvá tesz bennünket arra, hogy el tudjunk indulni, és meg tudjunk maradni az Ő útján. Ez az elindulás csak úgy történhet, ahogy Jánossal történt Patmosz szigetén, amikor találkozott a feltámadott Úrral, és lába elé esett, mint egy halott, de az élő Úr felemelte, üdvösségében megerősítette, és feladattal bízta meg őt (19). Csak így kezdődhet el az élő hit, meghalni önmagunk számára, és feltámadni a Krisztussal az új életre és a Tőle való feladatra (Galata 2,20). Mi meghaltunk önmagunk számára? Hogyan fér össze ezzel a meghalással bármiféle érdekérvényesítés?

Ezékiel 42

95. zsoltár