Bizony vannak olyan helyzetek, amikor el lehet keseredni. Az elkeseredésből lehet belekeseredés, amikor az ember nem lát kiutat. A hívő ember is ismeri ezt az érzést, mert bizony bele lehet keseredni abba a fájdalmas tapasztalatba, amikor az illúziók köde felszáll, és kiderül, hogy Isten látható népe (a látható Egyház) is tele van kísértésekkel, elbukásokkal; bár hallották Isten szavát, és látták hatalmas tetteit, mégsem ismerték fel az Úr útját (8-10), és a tévelygést választották (Zsoltárok 95,7-11). Jogos a féltő szeretettel teli intés, hogy ne engedjünk ennek a kísértésnek. Vigyázzunk, (12) el ne szakadjunk, hitetlen és gonosz szívvel az élő Istentől, mert akkor elemészt bennünket a megkeseredés, vagy annak palástolása, a cinizmus, és az irigységgel teli, fontoskodó és törtető ügybuzgalom. De jó lenne, ha egymás szapulása helyett buzdítani tudnánk egymást, hogy mindvégig kitarthassunk (13). A kérdés csupán az, hogy részesei vagyunk-e a Krisztusnak, vagy sem? (14) Amennyiben nem buzdítjuk, hanem megkeserítjük egymást, akkor nemcsak engedetlen és haszontalan szolgák vagyunk a világ fiai számára, hanem még Krisztust emlegetve sincs semmi közünk az Úrhoz! 

Ezékiel 4

60. zsoltár