Egy börtönben jártam. A portán bemutatkoztam, ki vagyok, miért jöttem. Egyből megcsapott a „hatalom”, számomra kifejezhetetlen ellentmondásossága: - egyrészt az a vitathatatlan, a mai Igében is alátámasztott tény, hogy a bűntől megrontott világban nélkülözhetetlen a hatalom jelenléte és az annak való engedelmesség, hiszen e nélkül elemésztene mindent a káosz; - ugyanakkor pedig az a kísértés, amelynek engedve visszaélünk a hatalommal, ez a visszaélés pedig mindent megmérgez és kimondhatatlan szenvedéseket okoz. Ahogy beléptem, máris fogolynak éreztem magam. Már a portán, a három ügyeletes viselkedése, ahogy az „idegen előtt, az otthon lévők magabiztosságával”, félhangosan megtanakodták egymás között, mi legyen a sorsom, majd amikor eldöntötték, hogy bekísérnek, akkor a legfiatalabb elkezdte rugdosni a vasajtót, jelezve a másiknak, hogy nyissa már ki, de az nem nyitotta, mire ez tovább rugdosta, és közben, a fülem hallatára egy akkorát káromkodott, aminél cifrábbat a magyar nyelv, az Istennel kapcsolatban nem tud kifejezni. A ruhámat kellett volna megszaggatnom, helyette Dsida Jenő „Nagycsütörtökön” című verse jutott eszembe: „Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem”; nem ezektől, hanem az embertől magától, önmagamtól, a mérhetetlen istentelenségtől és durvaságtól, mindentől ami ellentmondásos ezen a világon, beleértve a hatalmat is. Ezeket a ráncokat csak Krisztus képes kisimítani, odaát.

5Mózes 29

100. zsoltár