Karácsonykor az angyali seregek kiváló teológusként kapcsolták össze Isten dicsőségét és az emberek békességét (Lukács 2,14): ahol Isten jelen van, ott békesség tapasztalható; vagyis Isten dicsőséges jelenlétének konkrétuma a békesség. Ezzel szemben a ma embere tele van békétlenséggel: perben áll Istennel, önmagával, és a másik emberrel; mindenki ideges, türelmetlen, minden „pulzál” bennünk és körülöttünk. A „tevékenység – kényszer” ennek a békétlenségnek tünete, nem merek megállni, mert akkor szembe kell néznem Isten nélküli életem ürességével, és az rettenetes. Mai igeszakaszunk azt hirdeti, hogy meg kell és lehet békülni Istennel, hogy megbékülhessünk önmagunkkal, és egymással. „Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel” (2Korinthus 5,20)! Aki Istennel megbékült, az békességet nyert, mert egyszer és mindenkorra az Úrra bízta életét. Az ilyen embert az Úr békességszerzővé teszi, ahogy ilyenné formálta Pétert is, aki megtanulta, hogy nem személyválogató az Isten (34). Ezért az evangéliumot mindenkinek hirdetni kell. Jézus Krisztus békességet szerzett, és ránk bízta a békéltetés szolgálatát, hogy ezentúl ne „test szerint” ismerjük az embereket; eredményeik, pozíciójuk, hatalmuk, pénzük, szokásaik, vallásuk, külsejük alapján, hanem nyitottak lehessünk mindenki felé, és odaszerethessük őket a Krisztushoz!
3Mózes 22,1-16
441. dicséret