Jó pár évvel ezelőtt a frankfurti légikikötő nyílt napján figyeltem, ahogy óriásgépek félpercenként, teljes összehangoltsággal szállnak fel és le. Kiszúrtam magamnak egy induló járatot, amely Pekingbe készült. A pilóták már előkészültek, a csomagokat betöltötték a gép gyomrába, az utasok a helyükön. A monstrum a kifutó pályára gördült, és fegyelmezetten várta a felszállási engedélyt. A jelzésre elindult, felgyorsult, megemelkedett a gép orra, majd utána az egész test, és ez a hatalmas „tákolmány” könnyedén „libikókázva” elindult Peking felé. Hogyan lehetséges, hogy ez a hatalmas test, tele csomaggal és utassal, ilyen könnyedén képes felemelkedni, és siklani a levegőben? Bizony hatalmas erővel préseli ki magából a kerozint, szólalt meg bennem a laikus válasz. De aztán teológusként gondolkodtam tovább: nem is a repülőgép „erős”, hanem az a láthatatlan levegő, amely hordozza azt. Ez a mi feladatunk is. Naponta odaállni a kifutó pályára, várni az Úrtól a felszállási engedélyt, hogy „belecsavarhassuk” magunkat a láthatatlan, de erős Isten kezébe, és onnantól kezdve „könnyedén” suhan minden. Az emberi erő véges, de velünk az Isten ereje (8)! Bátorodjunk meg ezen (9)! „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Filippi 4,13).
Zsidókhoz írt levél 10,1-18
326. dicséret
 

Szerző: refdunantul  2010.12.21. 04:00 komment

süti beállítások módosítása