Péter csúfos bukásának mások is előidézői voltak. A szolgálólány és az ott álldogálók egy kiélezett helyzetben provokálják Pétert. Nem segítik, hanem kérdéseikkel tesztelik taszigálják a szakadék felé. Ez a jelenet naponta milliomod-számra ismétlődik szerte a világon. Bíráljuk a nagy filozófust, Nietschét, de az egymáshoz való viszonyunkban mégis őt követjük: aki gyenge és nehéz helyzetben van, azon lökünk még egyet, hogy biztosan a szakadékba zuhanjon. Katasztrófa-helyzetekben segítünk, mert ezzel látványosan demonstráljuk vélt „jóságunkat”, de megszámlálhatatlan „mészárlást” végzünk a mindennapok észrevétlen leple alatt megjegyzéseinkkel, kérdéseinkkel, összesúgásainkkal, intrikáinkkal, várva, hogy a másik meddig bírja, és mikor bukik végre bele. Bizony egy idő után az „áldozat” eljuthat az átkozódásig is (74). A névtelen szolgálólány és az ott álldogálók ugyanúgy Krisztus-tagadók, mint Péter, mert ha embertársunkkal ezt tesszük, valójában Krisztussal tesszük. Keservesen sírni kellene. Nagy kár, hogy régóta már könnyezni sem tudunk.
Nehémiás 7
236. dicséret