Mindig keressük a felelősöket, ha valami történt. Akkor nyugszunk meg, ha valaki bűnhődik az „esetért”, mi pedig megnyugodhatunk, mint akik „makulátlanok”, és lezárva az ügyet, élhetjük tovább az életünket. Ennek a lelkületnek durvább formája az, amit Igénkben is olvasunk: valakivel bajunk van, és keressük az alkalmat, hogy leszámolhassunk vele. A mi Urunkat nem tudták megfogni (csak amikor eljött az Ő órája), mert valóban feddhetetlen volt, embernél azonban, ha akarnak, mindig találhatnak valamit, ami oka lehet az illető vád alá helyezésének. Az Istent is szeretjük ezzel a lelkülettel látni, és kijelentését is eszerint magyarázva, ilyennek értelmezni Őt. Isten azonban a kijelentésén túl is Isten. Sokkal több, mint, amit igazságként kijelentésében Önmagáról elmondott. Isten ehhez a gyarló emberi lelkülethez igazodva könyörült rajtunk, és elküldte értünk egyszülött Fiát, hogy Őt megbüntetve, bennünket megváltson ettől a lelkülettől.
Dániel 12
252. dicséret