Tamási Esztert, az egykori neves televíziós műsorvezetőt a kilencvenes évek elején agydaganattal műtötték. Lábadozása során interjút adott állapotáról. Elmondta, hogy amikor magához tért, arra volt indíttatása, hogy az Úri Imádságot mondja magában, egymás után, végtelen sokszor. Miközben ezt tette, tudatosult benne, hogy még él, hogy van emlékezete, tud gondolkodni, tud imádkozni. Egy idő után aztán arra vágyott, hogy a saját gondolatait formálja imádsággá: háláját, töredelmét, könyörgését, kéréseit. De még többre támadt igénye, hogy ne csak magában mondja az imádságát, hanem hadd fogalmazza meg hangosan, mert miközben kiérleli a könyörgő szavakat a szívéből, azalatt teljesen az Úrral van, és semmi másra nem figyel. Ez az igazi gyógyulás, megkönnyebbülés, üdvösség. Ekkor értette meg azt, hogy az imádságra nem az Istennek, hanem nekünk van szükségünk. Isten mindent tud! Nekünk azonban szükségünk van arra, hogy miközben megfogan imádságunk, csak Ővele legyünk, és rádöbbenjünk arra, hogy Nélküle elveszünk, Vele azonban életet nyerünk.