Jósáfát király nemcsak belülről szilárdította meg országát, hanem próbált békés kapcsolatokat kiépíteni az elszakadt északi testvéreivel is. Az északi országrész királya ekkor Aháb volt, akinek leányát Jósáfát megkérte a fia számára. Ennek a diplomatikus, békülési próbálkozásnak egyik fontos eleme volt az, amikor Izraellel közösen akartak fellépni az arámok városa, Rámót-Gileád ellen. Ekkor azonban Jósáfát eszébe jutott, hogy meg kellene kérdezni erről az Urat is (3). Sőt, nem elégítette ki a négyszáz udvari próféta egyhangú biztatása sem, ezért kereste azt az egy prófétát, aki többet, igazabbat szólhatna neki, mint ez a sok „látnok” (8-12). Mikájehú, az Úr prófétája volt, aki még a pofont is vállalta az Úr Igéjéért (23). De először ő is a hadjárat sikerével biztatott, csak később figyelmeztetett annak veszélyeire (14-22). Ebből látszik, hogy Isten Igéjét nem könnyű elkülöníteni saját vágyainktól, hiszen az Úr prófétája is azt akarta, hogy legyen végre vége az elemésztő testvérháborúnak. Isten ideje azonban nem jött még el erre. Jósáfát király is nagyot tévedett, hogy diplomáciai ügyeskedéssel próbálta megoldani azt, amit egyedül csak az Úr hozhat rendbe, az általa rendelt időben.

Lukács 22,31-38

460. dicséret