Egy testvérem említette a következő történetet. „Valamin összekülönböztünk valakivel, kegyességi vita volt, de nem lehetett tovább szó nélkül hagynom az illető embertelenül szigorú kegyességét, ami a gyülekezetben is, sokaknak szenvedést és félelmet okozott; ám a következő találkozáson ez a testvér már nem is köszönt, hiszen ő tudja, hogy neki van igaza, és mindenki más kárhozatra való, aki egy kicsit is másként gondolja.” Igen, ez tipikus, ilyen a hívő ember is: egyszerre megigazult és bűnös. Isten már igaznak, tisztának tartja őt, mert Jézus Krisztuson keresztül tekint rá, valójában azonban ebben a testben, mindvégig nagyon gyarló a hívő is, és csak „helyzet” kérdése, hogy ez a kettősség láthatóvá legyen rajta. Ha azonban felszínre tör, akkor igen „kegyetlen” és visszataszító tud lenni ez a kettősség, hiszen saját gyarlóságunk takarózik az Isten kegyelmével. Mai igeszakaszunkban is ugyanerről van szó. Az ősgyülekezet óta semmit nem változott mindez, és nem is fog, a Jézus Krisztus visszajöveteléig. Pál és Barnabás között meghasonlás támadt (39), János Márk miatt…*

1Mózes 37

258. dicséret

* Barnabás azt akarta, hogy vigyék magukkal János Márkot a második missziói útra (37), amelynek eredeti célja az volt, hogy meglátogassák az első missziói úton létrejött gyülekezeteket (36). Pál azonban, aki óembere szerint, kemény, szigorú, akaratos ember volt, és ez munkált benne, élete végéig (Róma 7,22); nem akarta az első missziói úton őket elhagyó János Márkot magával vinni (38). Így aztán Pál és Barnabás összekülönböztek, és máris két irányba indultak, másokkal; Barnabás János Márkkal Ciprusba, Pál pedig Szilásszal Szíriába és Cilíciába. Azóta is ezerfelé, ezer módon képviseljük az Úr Jézus Krisztust; sokszor valójában az Úr mögé bújva, saját magunkat.