Helyezzük el időben Ezékiel könyvét. A babilóniai király, Kr. e. 597-ben Jeruzsálem városát megadásra kényszerítette, a fiatal Jójákin királyt és a felső társadalmi réteget fogságba hurcolta, majd Jójákin nagybátyját, Cidkijját emelte trónra, de valójában Jeruzsálem ettől kezdve babiloni fennhatóság alá tartozott. Ezékielt is, aki származását tekintve pap volt, ekkor hurcolták el Babilonba, a káldeusok országába. Itt kapja elhívását a prófétai szolgálatra, a fogságba vitele utáni ötödik évben, tehát Kr. e. 593-as esztendőben (1-3). Ezékiel könyvének első három fejezete elhívásának részletes leírását tartalmazza. A fogságban még az Isten népe is átélheti azt a kínzó érzést, mintha bezárult volna az ég. Jegyezzük meg, Isten nem hagyja el az Ő népét, még ha jogos is a büntetés. A fogságban élő nép közül, egyet megragad az Úr, Ezékielt, akinek megnyílik az ég, hogy figyelmeztesse (4-24. fejezetek), majd bíztassa a fogságba hurcolt népet (33-48. fejezetek), és meghirdesse Isten eljövendő országának kiteljesedését (40-48. fejezetek).*

János 9,35-38

479. dicséret

 * A megnyílt ég láttat Ezékiellel négy élőlényt, akiket az Isten Lelke vezet, és akik hordozzák Isten trónusát. Ne vesszünk el a látomás részleteiben. A kifejezhetetlent próbálja kifejezni. Micsoda bizonyosság részesei vagyunk mi, azóta. Nemcsak tapasztaljuk, hogy megnyílt ég alatt élünk, minden „fogságunk” közepette is, hanem Jézus Krisztusban láthattuk is az Atyát (János 14,9), aki Igéje és Lelke által itt van közöttünk, figyelmeztet és bíztat. Ezékiel „papi köntösben” mondja el az üzenetet, de a lényeg ez az üzenet.