Isten féltékeny szeretettel szereti népét, - ezért haragjában is szeretete harsan ki: ne hagyja el Őt népe idegenért; idegen istenekért. Ezek természetesen emberi „képekkel” kifejezett formái az Úr kibeszélhetetlen és megmagyarázhatatlan szeretetének. Ebben a fejezetben egymást váltják az indulat és a megnyugvás alakzatai: - párducként és a medve indulatával támad az Úr, széttépi, felfalja őket (7-8); - ugyanakkor pedig mégis megmenti őket a haláltól, és nincs benne megbánás e tekintetben, azaz elhatározta, hogy könyörül népén (14). Nyilván azonnal a feltámadás himnuszának sorai jutnak eszünkbe: „halál, hol a te fullánkod” (2Korinthus 15,55). Köszönjük ezt a reménységet Urunk, addig azonban adj mennyei erőt naponta a halál töviseinek hordozásához, kezeléséhez; egyéni, egyházi, társadalmi méretekben egyaránt. Urunk, lásd, begyulladt, kínoz ez a tövis, minden mozdulattal elviselhetetlenebb, és csak a Te erőd, világosságod tart meg a reménységben. A tövis fájdalmát érezve ugyanis inkább indulatodat tapasztaljuk, és bennünk is annyi „széttépő” indulat támad. 

Márk 16,9-13

425. dicséret