Milyen felfoghatatlan a megkülönböztetés, ami e fejezet két szakasza között feszül: egyrészt a népek jogos, de rettenetes ítélete,* másrészt náluknál semmivel sem jobb népének szabadulása. Ez a kegyelem, mert „mégiscsak” irgalmasan bánt népével, nagyon hűségesen; még engedetlenségük ellenére is (7-10). - Visszaemlékezni az Úr eme kegyelmes tetteire, hálát adni szabadító irgalmáért: ez az egyetlen megoldás. Ehhez azonban meg kellene pihenni, mint amikor a jószág pihenni tér a völgybe, nem gondol felettébb a holnapra, hanem ráhagyatkozik a ma kegyelmére, amiből majd holnap is élni fog. Ez nem egy „bamba” passzivitás, hanem a mostaninál sokkal nagyobb nyugalom, hit, és ebből fakadó jelenlét és cselekvés a világban (11-14). - Ez a nyugodt, hitből fakadó cselekvés minden népért való könyörgést is jelent, mert nagy öröm, hogy az Úr népe megmenekülhet, de Urunk könyörülj hűséggel másokon is, ahogy ezt Jézus Krisztusban kijelentetted.

Márk 6,30-44

196. dicséret

* Edóm népe, Isten népének ellensége, kezdettől fogva (1Mózes 25,22-26; Róma 9,13). Edóm az „ellenség” típusa. Az Edómot érő isteni ítélet ebben a prófétai látomásban kiszélesedik, és Isten ellenségeinek ítéletévé lesz, majd végítéletté. A borsajtó képe szemlélteti az ítéletet, ahogy a vörös szőlőt tapossák, és folyik a leve; úgy folyik majd az istentelen népek leve is, Isten bosszúállásának napján (3-4). Szó szerint ezt olvassuk az Igében. A „levünk” már folyik, sokféleképpen tapasztaljuk, már életünkben: nem is az Úr, már előtte a bűneink kegyetlenül megtaposnak bennünket, izzasztanak, lóg a nyelvünk, - de azért csak loholunk tovább.