A „rékábiták” törzse őseik parancsához hűen vándorló nomád nép maradtak, és Izráel Istenét tisztelték. Ehhez a hithez hűségesek voltak: a vándorló élethez való ragaszkodás is ezt a hűséget munkálta, miközben a földművelésre áttért Izráel engedetlen volt Istenéhez. Bizony, ha az ember „megállapodik”, vélt biztonságában könnyen elbízza magát, és ezzel hite is gyengül, aki azonban tudja, hogy nincs itt maradandó városa, az igyekszik az igazán maradandót csakis az Úrban keresni, vagyis tudja, hogy megmaradás csak az Úr színe előtt adatik. Boldog az olyan ember és az a közösség, aki az Úr színe előtt marad mindenkor, pontosabban fogalmazva, akit az Úr megtart az ő színe előtt.