Miért tartsuk meg az Úr parancsait? Azért, hogy élhessünk, szaporodhassunk, birtokba vehessük a földet? (1) A teremtéskor is hasonlót olvasunk: Isten megteremtette az embert, megáldotta, és azt mondta neki, hogy szaporodjon és sokasodjon, töltse be és hódítsa meg a földet (1Mózes 1,28). Csakhogy akkor az ember az Isten színe előtt élt, Urával teljes közösségben, így az ember megtapasztalhatta az Isten áldásának zavartalan gazdagságát, az élet teljességét, Isten rendjének bőségét, amelyben a föld meghódítása és a földön való uralkodás valójában a lakott föld felelős művelését és őrzését jelentette (1Mózes 2,15). A bűneset előtt, az Istennel teljes közösségben élve, az ember szívébe volt írva Isten rendje, amelyben az élet örök életet jelentett; a szaporodás szeretettel megélt, gyarapodó életörömöt; a birtoklás pedig boldog felelősséget egymás és életterünk iránt. 

Ha vissza kell emlékezni, az egész útra, amelyen vezetett bennünket a mi Urunk (2–10), akkor nem csupán személyes, vagy valamiféle szűkebb, közösségi élettörténetünkről van szó, hanem mindenekelőtt mindnyájunk közös történetéről; benne erről a kezdetről, amelynek elején a teremtő Úr áll, akivel üdvözítő közösségben élhetett az ember. Az ember hűtlenné lett ehhez az üdvözítő közösséghez, de Isten soha nem szűnt meg szeretni az embert és ezt a teremtett világot. A bűn miatt e-világban minden nyög és sóhajtozik, várva a megváltásra, az Istennel való, eredeti és zavartalan közösségre (Róma 8,22–23). 

Amikor Isten népe visszaemlékezik az egész útra, akkor itt nem csak róluk van szó! (2–10) Az ő kiválasztásuk, nagy néppé szaporodásuk, fogságból való megszabadulásuk, a pusztában való vezettetésük, minden engedetlenségük ellenére való megtartatásuk, az Ígéret Földjére való bemenetelük áldott jele és kiábrázolása volt annak az isteni szeretetnek, amely Jézus Krisztusban teljessé lett. Őáltal az Isten szeretete minden népet magához ölel, és mindent újjá teremt, visszaállítva majd azt az édeni állapotot (Ézsaiás 11,1–9), amely a teremtéskor is üdvözítő közösséget jelentett az ember számára, Isten boldog rendjében élve. 

A köztes időben pedig azért adta Isten a parancsolatait (11–20), hogy azokat megtartva, újra ízelítőt kaphassunk a boldog kezdetből és az Őbenne kiteljesedő üdvösséges végből. De jó tudni, hogy a megváltó Úr a kezdet és a vég, az első és az utolsó (Jelenések 22,13), akinek szeretete végül minden lesz mindenekben (1Korinthus 15,28; Kolossé 3,11). Azért kell megtartani az Úr parancsolatait, hogy mindent erre a végső teljességre nézve tehessünk már „itt”, e-világban; és azért tarthatjuk meg az Úr parancsait, mert ez a végső teljesség, a Jézus Krisztusba vetett hit által, már a miénk! Az Úr nem engedi, hogy elvesszünk! (19–20; János 3,16)

Így emlékezzünk a megtett útra, ebben az üdvösségesen tág, közös emlékezetben! Ebben az emlékezetben aztán már méltó helye lehet szűkebb és akár személyes emlékezetünknek is. Az örökkévalóság távlataiban eddigi életünk eseményei, és az elmúló esztendő minden öröme és kínja szentté lesznek. Emberlétünk valahány szép és gyarló mozzanata, a Jézus Krisztusban többé már nem kár és szemét, hanem mind az isteni, üdvösséges vezetés részeivé formálódnak. Leborulva, magunkat megalázva (14; 17), ugyanakkor a felemeltetés bizonyosságával zengjük: Hála Teneked Urunk, mindenért, a Jézus Krisztusban! Ámen. 

Szerző: refdunantul  2021.12.31. 04:00

süti beállítások módosítása