Az istenfélelem (29) az Isten tiszteletét jelenti. 

Az istenfélelemből fakadó tisztelet által az ember meghallja és engedelmesen elfogadja az Isten Igéjét, miközben nem firtatja azt, amit az Isten nem mondott el számára, hanem megtartott titoknak (22). Az istenfélő nép tudja, hogy a titkok az Úréi (29,28), és a részleteket nem jelentette ki nekünk az Úr, csak szabadító szeretetének lényegét. Ezért nem spekulálunk arról, ami az Isten titka, hanem belekapaszkodunk a kijelentett dolgok bátorító üzenetébe, a szabadítás evangéliumába, amely a teljes kijelentés alapján a halált legyőző, nekünk örök életet ajándékozó Jézus Krisztus.

Az istenfélelemből fakadó tisztelet által belátja az ember a maga törékeny, vétkes, nyomorult voltát, miként az Isten dicsőségének ragyogásában, ott a Tízparancsolat két kőtáblájának átadása során is, megrendült Isten népe (23–25). Az istenfélelem az ember megrendülése, a bűnös ember megrendülése a szent Isten előtt, miként a pásztorok is megrendültek az első karácsonyon, amikor az Isten követe nagy dicsőségben megjelent nekik (Lukács 2,9). Csak az Isten színe előtt megrendülő ember hallhatja meg az Úr felmentő szavát, így a karácsonyi evangélium félelmet eltörlő, minden népet érintő, üdvözítően megtartó és megváltó, konkrét jelekkel megpecsételt örömhírét (Lukács 2,8–12). Ez a megrendülés az élő hit alapja, félelem Isten előtt, belátva emberlétünk minden gyötrő ellentmondását, hogy meghallhassuk az isteni biztatást: „Ne félj!” 

Az istenfélelemből fakadó tisztelet arra indítja az embert, hogy tisztelje az Isten ügyét, miként az ebben a világban megjelenhet. Az istenfélő ember tiszteli a látható egyházat, megbecsüli annak hivatalos szolgáit, miként a mai igeszakaszban Isten népe elfogadta Mózes szolgálatát, látva Mózes elhivatottságát, az általa hordozott terhet és felelősséget, értékelve mindazt, amit Mózes Isten népéért tett. Ez a tisztelet abban mutatkozik meg, hogy rendszeresen imádkozunk az Isten ügyéért, a látható egyházért, a hivatalos szolgákért; könyörgünk tisztaságukért, hitelességükért, és istenfélelemben tudjuk azt is – miként a hitvallásunk is kimondja –, hogy Isten ügye akkor is megmarad igaznak, ha szolgái gyarlók és esendők. Isten ügyének tisztelete az adakozásban, az anyagi megbecsülésben is megmutatkozik. Aki ezt a kitételt félreérti, vagy nem érti, annak nincs mit magyarázni erről. Isten hivatalos szolgáitól úgy fogadjuk Isten Igéjét, mint Isten szavát. Isten népe szinte „előretolta” Mózest, megrendült istenfélelmében, hogy Mózes hallgassa meg Isten szavát, jól hallja meg azt, és mondja el nekik, ők pedig hittel befogadják majd az Úr szavát (26–27). Micsoda felelősség terhe nehezedett Mózesre! Bizony megérdemli ezt a tiszteletet, amely nem magának Mózesnek szól, hanem annak az ügynek, amely rábízatott.

Az istenfélelemből fakadó tisztelet engedelmessé tesz, amellyel meghalljuk és megtartjuk az Úr szavát, nem térve le az útról se jobbra, se balra, mert belátjuk, hogy csak így lehet jó dolgunk, csak így élhetünk „hosszú ideig” és csak így teljesedhet ki az életünk (28–33). Milyen nagy áldás tudni, hogy Jézus Krisztus születését követte megváltó halála és feltámadása, amely által a nyugalom napja átkerült a hét első napjára. Ettől kezdve nem arról van szó, hogy hat napig engedelmeskedj, és a hetedik nap majd adatik az engedelmességed jutalma, hanem pont fordítva van: Isten mindent megtett értünk, életünk, üdvösségünk van, ezzel kezdődik minden, a hét első napjának evangéliumi üzenetével, és mi ebből a megtartó kegyelemből fogunk élni egész héten át, egész életünkben, és „itteni” időnk letelte után – amely csak relatíve hosszú vagy rövid idő – az Úr megtartó kegyelme az öröklét teljességében őriz meg bennünket. 

Így lesz az istenfélelemből valóban minden gyarló félelmet – kérdést, kételyt, aggódást, kétségbeesést – eltörlő öröm. 

Szerző: refdunantul  2021.12.26. 04:00

süti beállítások módosítása