A gazdagság olyan földi vagyon, amiből soha nem elég és mindig relatív. A vagyonnak éppen ebben a viszonylagosságában van a démoni természete. Mi, a gyerekkorunkat „dúsgazdagon” éltük meg a háborút megszenvedett szüleinkhez és nagyszüleinkhez képest; ugyanakkor a mi gyerekeink és unokáink tejben-vajban fürdenek a mi gyerekkorunkhoz képest, hiszen mi egy savanyúcukorkának is örültünk és a porban is tudtunk játszani. Erről úgy beszélünk, hogy az említett társadalmi rétegnek köze sem volt a tényleges gazdagsághoz. A gazdagság számos más „tőkét” kapcsol magához, kapcsolati és hatalmi tőkét. A legdémonibb az a gazdagságban, hogy mindig is láthatatlan az igazán gazdag réteg és annak vagyona is. Az a gond a vagyonnal, hogy már maga a téma démoni; ha az ember belekezd ebbe a témába, nem tud belőle jól kikeveredni. 

A gazdagság büntetése tökéletes összeomlás, mert aki a vagyonában bízik, annak semmije nem marad. Jakab Jézustól veszi a képeket (Máté 6,19–20): a földi vagyon megrothad, moly megrágja, rozsda megemészti. A földi élet rövid, semmit sem hoztunk a világra, el sem vihetünk innen semmit (1Timóteus 6,6). A legnagyobb büntetés azonban az, hogy nemcsak a vagyon emésztődik meg, hanem a birtokosa is. Valóban, a vagyon felemészti az életet, a testet, a lelket, az idegrendszert; az ember csak ezzel foglalkozik. Még a menedzser egyházat is fenyegeti ez a veszély, egy idő után csak normatívázunk, pályázunk, törvényeket és rendeleteket bogarászunk, szakértőket fogadunk, miközben elerőtlenedik, elhiteltelenedik az evangélium az ajkunkon (1–2).  

A gazdagság bűne az, hogy megront ott, ahol kizárólag saját célra felhalmoznak. Lehet a saját, kis résznek örülni, az én szőlőmnek és fügefámnak, de a vagyont illetően csak az menekül meg, akinek a kezén a vagyon átváltozik jótéteménnyé, szolgálattá. Jakab sorolja azokat a bűnöket, amelyeket elkövetünk, relatíve gazdagon is, tehát ne mutogassunk azokra, akik szerintünk gazdagabbak nálunk. Még az utolsó napokban is „kincseket gyűjtöttünk”, amikor már végképpen elengedni, megtérni, hitben erősödni, az Úr előtti megállásra kellett volna készülni. Valóban döbbenetes, hogy az ember, még utolsó vergődésében is „itteni” ügyeket intéz, vagy intéztetnek vele (3). Amiről Jakab ezután ír, azt a Lélek világosságában jól értsük. A világon mennyi, de mennyi mozgalom emelt már szót a szegényekért, akiknek az életét kiszipolyozva lettek mások dőzsölő és hízott szívű gazdagok, ezért a szegények panasza az égre kiált (4–6). Csak ott kezdődik a megtérés – ismét hangsúlyozom –, ha rádöbbenek, hogy én vagyok ez a gazdag ember, aki valóban hízott, dőzsölő, elhájasodott lelkű és szívű ember vagyok, nekem mindenem megvan, a gyerekeimnek is. De kiktől veszem el ezt?

Itt megállok, és áldom az Urat, hogy Jézus Krisztus evangéliuma sokkal több, mint újratermelődő, gyarló társadalmi kérdések megoldása. A mi Urunk mindent újjáteremtő hatalma képes egyedül a szegénység és gazdagság kérdését is megoldani; de Ő sokkal többet ajándékoz nekünk, megszabadít a bűn, a betegség, a gonosz, a halál nagy ellenségeitől. Mi gyűlölködve csapkodhatjuk egymáshoz a szegények megsegítéséről szóló vádakat, miközben lényegében soha, semmi nem változik, amíg a régi srófra jár ez a világ! Hiszem, az egyház is sokkal több, mérhetetlenül több, karitatív szervezetnél; annál, amivé sokan szeretnék eltörpíteni Jézus Krisztus ügyét és az egyház szolgálatát, ma is. Jézus Krisztus maga az egyetlen megoldás, a megváltás, minden tekintetben!

Szerző: refdunantul  2021.12.02. 04:00

süti beállítások módosítása