Letagadhatatlanul előbukkan Pál emberi arca itt is, amikor búcsúzik a földi élettől és a szolgálattól. Jó, hogy ezeket az emberi villanásokat is megmutatja Isten Igéje. Ezzel is Isten Lelke munkál közöttünk. Lám, az az apostol, aki a mindenkori örvendezésre hívta fel a figyelmünket, maga is tudott csüggedni. Az emberlét része a csüggedés, hiszen testben-lélekben elfáradunk, egyedül maradhatunk, kiszolgáltatottan „fázhatunk”, és közben sok rosszat követhetnek el ellenünk mások. A csüggedésnek ráadásul az a természete, hogy a bajokat felnagyítja, és már semmi mást nem lát az ember, csak azt, ami reménytelenné teszi a helyzetét (9–16).

Az apostol csüggedése azonban csak átmeneti villanás Pál hangjában. Most sem, ebben a helyzetében sem a csüggedésé a végső szó! Amíg tart az ideje, az utolsó pillanatig hasznosan szolgál: könyveket és köpenyt hozat Timóteussal (13), valamint kéri, hogy Márkkal együtt jöjjön el hozzá mielőbb, mert kettejüknek nagy hasznát veszi a szolgálatban (11), imádkozik ellenségeiért (16). A csüggedésnek nem ad uralkodó helyet Pál, hanem teszi, amit tehet, mindvégig hűséggel (Jelenések 2,10).

Hiszen a bizonyosság mindig felülírja a csüggedést: „De az Úr mellém állt!” (17) Jézus Krisztusban örökre mellénk állt az Isten, velünk van mindenkor (Máté 28,20), nem hagy minket elveszni a gonosz markai között (18), életünket, munkánkat megáldja, amíg kirendelt időnk tart (17), végül bevisz minket az Ő mennyei országába (18). Pál hálával tekint vissza életére, amelyet megáldott az Úr, hiszen általa lett teljessé az Ige hirdetése (17). Végül is nyoma sincs itt a csüggedésnek: hála, bizonyosság, magasztalás zeng (18). 

Urunk, add, hogy így élhessünk mi is, életünk utolsó percéig, elűzve messze magunktól, Teáltalad, minden csüggedést! 

Szerző: refdunantul  2021.11.20. 04:00

süti beállítások módosítása