Jézus Krisztus evangéliuma személyes. Pál, a Kolossé és a Római levél végén, gazdag személyes üzenetekben köszön el a levél címzettjeitől. Itt, személyesen említ testvéreket, munkatársakat, szolgatársakat, fogolytársakat, sokakat; de ideöleli a Kolossé környékén található gyülekezeteket is (15). A mi Urunk személyesen ismer bennünket; még mielőtt az anyaméhben megformált, már ismert minket (Jeremiás 1,5); és az élet Ura, a testi halál után is megtart minket (János 11,25). Nincs ennél nagyobb személyesség. A hívő embernek ez áldott bizonyossága. A személyes bizonyosság a bizonyosság. Ez a bizonyosság személyes, de nem önző bizonyosság: „Ismer az Úr engem, és másokat is, sokakat; és azon munkálkodik, hogy az Úr kegyelméből minél többen ébredhessenek rá erre a boldog felismerésre!” Ezért Isten Igéjének megszólalása csakis személyes lehet, amely az egyes embert, mint Isten megváltott népének tagját, megszólítja. Ez a személyesség kizár minden durvaságot, indulatot, felülről való kioktatást, embertelen és lelketlen hangot. Ez a személyesség krisztusi szeretetből fakad.

Jézus Krisztus evangéliuma bátorít (8). Szükségünk van erre a bátorításra: Pálnak is (11), az említett testvéreinek, szolgatársainak is; és nekünk is, akiket ma érint meg az Isten Igéjének örömhíre. A világ sokat változott azóta, de az élet nem lett könnyebb, ugyanúgy halálosan veszélyes utazás, mint akkoriban volt. Nincs bátorítóbb üzenet Jézus Krisztus evangéliumánál, aki feltámadott a halálból és megajándékozott minket az örök élettel. Csak ez az, ami igazán bátoríthat; minden egyéb csak ámítás, időleges terápia, átmeneti módszer… Ebből azonban az következik, hogy Isten Igéjét csak úgy szabad hirdetni, hogy abban felragyogjon az evangélium, és annak végső kicsengése a bátorítás legyen. Rudolf Bohren írja az igehirdetésről, hogy a prédikáció – és minden keresztyén bizonyságtétel – végső mércéje csakis az, hogy abban megszólal-e, a hallgató számára is megragadható módon, a krisztusi bátorítás: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (Márk 6,50) Egy igehirdetés, dogmatikailag is csak akkor helyes, ha ennek a szempontnak megfelel.

Jézus Krisztus evangéliuma testvéri közösséggel ajándékoz meg. Ez a testvéri közösség számontartja a másikat, tud a másikról, ahogy az apostol tudott a kolossébeliek dolgairól (15–17), és azok is tudtak Pál helyzetéről (7–9). Ez a testvéri közösség akkor áldott, ha az egy tapintatos testvéri közösség, amelyben tudomásul vesszük, hogy minden tekintetben különböző emberek vagyunk, és együtt mégis testvérek vagyunk az Úrban. Vagyis a Jézus Krisztusban újjászületett életünk nem számolta fel a személyiségünket, valamint a helyzetünk is különböző maradt. A testvéri közösségben nem lehetnek olyan dominanciák, amelyek ráülnek a közösségre és megfojtják azt. Bizony, buzgó testvérek miatt hányan maradtak el a gyülekezetekből, akiknek minden vágyuk csak az volt, hogy leülhessenek a hátsó padba és megpihenjenek az Úr lábainál, hallva az evangéliumot; de nem hagyták őket békén… Ez a testvéri közösség lehet munkatársi, szolgatársi közösség, mint az Igében is. De nem csak így ölthet testet ez a testvériség; a puszta jelenlét már szolgálat, már áldás, ajándék, az ügy felvállalása. Majd az Úr adja a többit is, kellő időben.

Ebben a személyes, bátorító, testvéri; azaz evangéliumi közösségben a Lélek kimunkálja a hűséget, az állhatatosságot, az Úrban (7; 9; 12; 17). 

Szerző: refdunantul  2021.10.09. 04:00

süti beállítások módosítása